Interjú Bencze Attila erdélyi költővel

B.A.: Romániában még a kommunizmus malomkereke őrölte az emberi testeket és idegeket, amikor elérkezett az-az időszak, hogy óvodába kellett mennem. Ezekben a viharos időkben, a kisebb magyar településeknek nem engedték meg Erdélyben, hogy magyar óvodát üzemeltessenek. Ekkor kerültem a Székelybágyi elemi iskola létszámon fölüli padkoptatói közé, ahol egy terembe volt bezsúfolva az 1.-4. osztály. Az itt eltöltött időnek köszönhetően hét éves koromban már folyékonyan olvastam és ismertem az első osztályban tanított teljes anyagot. De leginkább a magyar irodalom nyomta rá bélyegét lelkemre. De valójában mégsem ekkor fogott meg a költészet varázsa. 1989-ben iratkoztam be a Székelybágyi elemi iskola első osztályába. A forradalom évében, nagyszüleim padlásán (akik fölneveltek) alkalmam volt megtalálni a padlás padozata alatt elrejtett magyar irodalmi klasszikusokat, nem kevés kellemetlenséget okozva ezzel nagyszüleimnek. Petőfi, Arany, József Attila és az „Erdélyi Helikon" számaiban megjelent Wass Albert művek arra sarkallottak, hogy az irodalom irányvonalát kövessem.

Első versed hol jelent meg, hogyan élted meg a sikert?

B.A.: Amikor 1998-ban az általános iskolát befejezni készültem, nagytatám agyvérzést kapott és majdnem egy fél évig feküdt kómás állapotban. Mivel úgy éreztem, hogy elveimet és az irodalom terén eddig megszerzett tapasztalataimat kamatoztatni kell, beköltöztem Székelyudvarhelyre, ahol az akkori Benedek Elek tanító képző (ma Baczkamadarasi Kis Gergely Református Gimnázium) filológia és teológia szakára felvételiztem. De ugyanebben az évben sajnálattal kellett tapasztalnom, hogy iskolai tanulmányaimat az adott iskola feltételei mellett családi (gazdasági) okok miatt nem tudom folytatni. Ekkor választottam az Eötvös József Mezőgazdasági Szakközépiskola virágkertész és parkrendező szakát. Tettem ezt azért, hogy fenn tudjam tartani magamat. Az iskolai tanulmányok mellett természetesen továbbra is foglalkoztatott az irodalom. Kitartásommal, az 1998-ban megjelent iskolai újságunk után lehetőségem adódott, hogy az Udvarhely Szék kulturális és közéleti folyóiratban is megjelenhessenek a verseim. Ez olyan érzés volt, ami erőt adott ahhoz, hogy a továbbiakban is próbálkozzak közölni az irodalmi lapok hasábjain. De akkor még nem sejtettem, hogy a jelenkori magyar irodalom már rég nem a magyarságról, már rég nem a magyarokhoz szól.

Mit jelent napjainkban költőnek lenni?

B.A.: Amint azt az előbb említettem, sajnálatos módon az elmúlt közel 90 évben, az irodalom színpadán tündöklő költők, írók (tisztelet a kivételnek) próbálták lerombolni a magyarságtudatot, a nemzeti szolidaritást és a keresztényi értékrendeket. Az utóbbi évek irodalmát figyelembe véve, azt tapasztalom, hogy az emberi erkölcsön túlmenően, a különböző irodalmi körök, szövetségek és ligák semmibe veszik a család és a keresztényi értékrend, illetve az emberi erkölcsösség társadalmi és literatúrai fontosságát. Ezt természetesen az olvasóközönség is érzékelte és érzékeli. Az értelmiség java része - mely számára fontos a keresztényi és erkölcsi értékrend megtartása az irodalomban, kiábrándult az irodalmi - ezeket a tényeket irracionálisan félremagyarázó - köreiből és azoknak alkotói munkásságából. Ennek tragikuma abban mutatkozik meg, hogy az írói, költői lét nagyon hálátlan feladattá vált, még egy olyan költőnek is, aki nyíltan, az olvasóval együtt vállalja, a fent említett, Istentől kapott erkölcsi értékeket.

Milyen témák azok, melyek általában ihletet adnak számodra?

B.A.: A költészetben egy fontos befolyásoló tényező az ihlet megléte. Ha visszatekintek költői munkásságom elmúlt éveire, nyíltan jelenthetem ki, hogy az alkotási készségem kialakulásában hatalmas szerepet játszott a nemzetté válás, a nemzetben való megmaradás folyamatának ideológiája. Ezt egyszerűbben úgy is kifejezhetném, hogy a nacionalizmus, habár erre sokan felkapják a fejüket. Habár tudomásom szerint létezik a békés szándékú nacionalizmus fogalma is. Írásaimban nem azt hirdetem, hogy a magyarság erkölcsi és szellemi mércéje az ária faj felsőbbrendűségével tornyosodik más nemzetek fölé, hanem azt, hogy a magyar nemzet egy egységes és szuverén társadalmi szellemiséget kell képviseljen és bizonyos méretekig el kell határolja magát a globalizációs kultúrálódástól.
E mellett irodalmi munkásságomra, hatalmas befolyással van a szerelemi élet; a megalázottság érzése; a társadalmi színtereken történő, a feudális rendszerrel szembeni kisebbségi lét illetve az egyházi és Isteni szellemi normáknak az elnyomása. Ennek okán rengeteg pesszimista versem született. De az utóbbi időben látom a megtisztulás fényét az alagút végén. Éppen ezért feldobó érzések is stimulálni kezdték a bennem dúló alkotási folyamatokat, habár pesszimista látásmódomban a megfogalmazási készség és versszerkezeti illetve tematikai felépítés csak most érte el, az elfogadhatósági szintet. De persze az ember egyre magasabbra teszi a mércét.

Kik azok a nagy klasszikus és kortársköltők, akikre felnézel?

B.A: Az hiszem, hogy a Nyugat (Ady Endre, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, József Attila, Tóth Árpád, Szabó Lőrincz) és az Erdélyi Helikon (Wass Albert, Tamási Áron, Áprily Lajos, Kós Károly, Nyirő József, Reményik Sándor) nagyjai után, nem sok költőt említhetek. Nem sok olyan van, aki úgy színvonalban, mind elhivatottságban képes lett volna felvenni a harcot, és irodalmi téren a nemzeti identitás, a keresztényi erkölcs és hitvilág asztalára letett volna valamit. Sőt a kommunizmus időszaka alatt felmagasztalt, istenített és irodalmi díjakkal úton, útfélen kitüntetett költők, egy bűnös rendszer cenzorai voltak. Különben nem jelenhetett volna meg könyvük. Nem kevés esetben tapasztalható az, hogy a költészet és ihlet már harmadízben is apáról fiúra szál. De ennél gyakoribbak azok az esetek, amikor egy adott politikai hivatalnok irodavezetője, rokona vagy családtagja lesz az irodalom üdvöskéje. Sőt olyan is előfordul, amikor maga a politikus lesz a költő. Ezekkel a tényekkel, azon politikai szervezeteknél találkozom leginkább, melyek a volt kommunista utódpártok katonáinak vezetése alatt állnak.
Ha az irodalmi berkeket vesszük figyelembe, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy vezető pozíciókban most is olyan emberek vannak, akik a bűnös kommunista időszakokban is ott voltak. Amíg a politikus eladja az országot, addig ők eladják a magyar kultúránk megtartó részét, mégpedig úgy, hogy Európaizálják magukat. A nemzeti irodalom nagyjait pedig a perifériára tolják. Éppen ezért nem csodálkozhatnak azon, hogy nagyon kevés kortársköltő van, akik tisztelni tudok. Akiket említeni tudnék az Szentmihályi Szabó Péter, Turcsány Péter, Gyurkovics Tibor, Németh László, Székely Mózes, György Attila és Orbán János Dénes.

Hol jelentek meg ez idáig alkotásaid, és min dolgozol jelenleg?

B.A.: Mivel eléggé az ellenállást képviselője vagyok nem nagyon adatott meg az, hogy nyomtatott irodalmi lapokban közölhessek. Közöltem kisebb verseket, amiknek megjelenési helyét és idejét nem feltétlenül jegyeztem meg, vagy gyűjtöttem be, tudni illik, én nem az a fajta ember vagyok, aki abban éli ki Nárcisztikus lényének vágyait, hogy összegyűjti a megjelent alkotásait. Nekem sokkal nagyobb elismerés az, ha egy olvasó megismer, elbeszélget velem és van fogalma arról, hogy mit is írtam valójában. A többi csak fölösleges papír, ami ha jó dolgokkal is van tele értéktelen, mivel senki nem olvassa.
Az alkotásaim megjelentetésére leggyakoribban az Irodalmi Jelent, a Poliszt, a Búvópatakot, illetve a Napszigetet használtam. Ezen kívül természetesen rengeteg internetes portálon jelentek meg írásaim. De persze ezeket a megjelentetéseket mindig minimálisra korlátoztam.
Nemrég kerültem kapcsolatban a Református Szeretet Szolgálattal, és megismerve munkásságukat egy belső kényszer arra ösztönzött, hogy egy olyan kisprózákból álló könyvet írjak, amelyben a segítségért kiáltozó embereket elbeszéléseiből írjak történetet. Úgy érzem, hogy valahol a lelke mélyén minden emberben ott van a tenni akarás, a segíteni vágyás. Minden ember gyermekkorából hozta magával ezt az Istentől kapott érzést. És olyankor, amikor leülök elbeszélgetni emberekkel és megírni egy történetet, úgy érzem mintha a lelkem kettészakadna. Átélem és átérzem azokat a sorsokat, amikről írok. Éppen ezért verseskötetem után egy olyan kimerítő munkára vállalkoztam, amikor az írás napokat és heteket vesz el az életemből. Sokszor úgy érzem, hogy nem is önmagam vagyok. De tudom, hogy megéri. Azokért az emberekért, igenis megéri. Habár a Református Szeretetszolgálat „Jobb Adni" című lapjában megjelenik egy felhívás, itt is szeretném közhíré tenni: könyvbemutatóim megszervezésével, és könyveim megvásárlásával segíthetnek a bajbajutott családoknak.

Az alkotó művészembernek általában nagyobb rálátása van a napi politikára. Te, hogyan ítéled meg a jelenlegi politikai helyzetet, ami nemcsak a világban, de hazánkban is egyre népszerűtlenebb?

B.A.: A jelenleg Csonka-magyarországi (mivel most itt élek) politikai helyzetet tekintve - de azért Erdélyben sem kutya - sajnálatos módon azzal szembesülök, hogy az éppen kormányon lévő ex-kommunista csürhe, nemhogy eladta az országot, hanem szembeköpte. Hazudtak az embereknek, miközben földönfutóvá tették őket. Tudom, hogy e kijelentéseimmel magam alatt vágom a fát, de ugyanakkor azt is tudom, hogy végre alkalmam nyílt megmondani az igazságot. Az igazságot, ami bűnösöknek fáj, de a szenvedőknek megválás lehet. És itt szenvedő egy egész magyar társadalom. Azt tapasztalom, hogy Csonka-Magyarországon mindenki fél mindenkitől. Habár az embereknek elég érdekes a szemléletmódjuk és a helyett, hogy önmagukon segítenének, mindenki okoskodik jobbra-balra. Holott az a cél, hogy mindenkinek legyen meg a betevő falatja, a gyerekének ruha, cipő, télire nagykabát. Legyen hol laknia, és ne fázzon. Legyen meg a kellő biztonsága. Sokan sokféleképpen magyaráznak. A válasz egyszerű, amit maga a magyar földet és gazdaságot kisajátító nyugati szabadkőműves páholyok adnak a szánkba: ha nincs termelés, nem lehet fogyasztani. A magyar társadalom egyes részének (szerencsére az a kisebbik) fordított gondolkodásmódjából kifolyólag ez az elmélet úgy néz ki: hogy vannak, akik fogyasztani akarnak, de termelni semmit. És akkor sírunk rívunk, hogy nyomorban az ország. Csak azt nem tudom, hogy az a sok-sok MSzP szimpatizáns miért nem veszi észre, hogy őt is átverte (és ide hadd használjak jelenlegi szlenget, ha már Ferinek lehet: átbaszta) a kormány? Ebben az országban most a következőképpen áll a helyzet: a kommunisták végtelenül pimaszul viselkednek, lerombolják az országot, a szeretet helyét átveszi a magyargyűlölet, a magyarok támogatása helyett érvényre jut a magyargyalázás.
A továbblépés, a továbbélés lehetőségét magyar emberként abban látom, hogy magyar vállalkozóktól, magyar gazdáktól, magyar árut kell vásárolnunk, mert - egyelőre - leginkább ezzel tudjuk fellendíteni a hazai gazdaságot, s támogatni honfitársainkat. A későbbiekben pedig leváltanunk hazug, aljas és nemzetvesztő kormányunkat. Hangot és eladói célközönséget kell váltanunk. Elég volt abból, hogy a saját hazánkban állandóan védekezünk. Most már erőt kell mutatni. "Nehogy már a nyúl vigye a vadászpuskát, a befőtt pedig eltegye a nagymamát!" Ha ezt nem tesszük meg, akkor halálra ítéltük magunkat: mindörökre!

Szabadidődben mivel foglalkozol legszívesebben, mi a hobbid?

B.A.: Szabadidőmet szívesen töltöm versírással, illetve a médiumokból való informálódással. Habár azt is nagyon választékosan és fenntartással teszem, hiszen mai társadalom legnagyobb agymosó eszközét úgy kell kezelni akár egy vírusos gócpontot. Jól meg kell fontolni, mennyire megyünk közel az adott témához illetve, hogy mennyire éljük bele magunkat és hisszük el a leírtakat.
De leginkább szeretek olyan emberekkel lenni, akik rászorulnak a mások szeretetére. Nincs annál nemesebb és emberibb érzés, amikor egy árvíz, vagy szélvihar után vizet adsz egy napok óta szomjazó kisfiúnak. Nincs azaz arc! Nincs azaz öröm! Látni azt, amikor a lábán alig álló kisfiú felugrik, belekarol a nyakadba és lelke legmélyebb zugából, előtör egy világot megrengető őszinte zokogás. Ezt jelenti a mások megértése! Ezt jelenti az összefogás! Valami emberfelettit.

Köszönöm a beszélgetést!
Tamás István