
1991-ben megszületett Székelyudvarhelyen, rásikítva az akkor éppen halk, forradalom után lecsillapodó világra, mikor is a szabadság "illata" áramolt keresztül milliók szívein és látszólag édes volt a szmog ... Izgő-Mozgó gyerekkora után az Orbán Balázs Általanos Iskolán át jelenleg a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola padjait kopogtatja. Leventének egy olyan versét szeretném megosztani önnek, amelyből talán legjobban láttam a mester és tanítvány közti kapcsolat napi eszmefuttatásokon való túllépését.
Kibédi Levente: Tépj szét idegek
Fáradó torok, izzadó bőr,
a bor . Tépj szét idegek!
Nem bírom fejem, reszket mindenem,
Habosra nyúlott kutya lehelet:
Tépj szét idegek! Nincs ihletem.
Rágós, gyúrt zizzenet zörren szanaszét,
A mellékhelyiség kapuján feléd.
Hitted, élvezted e sóhajtás izét,
Elfogott a vágy s néma szenvedés.
A gondolat merész, rettegett lázasan,
Láttam. Vajon miért?! Tépj szét idegek -
Míg várakoztam, felnéztem a fénybe,(…)
Az ajtó nyitva, az ajtó előttem.
Majd becsukódott, hallani zaját,
Halkan búcsúzott, itt hagyva mosolyát…
Meg kell vallanom, hogy a szavak szájba adásában hatalmas

szerepem volt. Egy olyan emberről van szó, aki minden különösebb indok nélkül nyíltan kérdez, ha nem ért valamit. De lassan rádöbbenek, hogy nekem is van, amit tőle kérdezni. Bár szokás, hogy tanítvány előtt a mester mutassa meg tudását, de állítsuk egy kicsit fejre ezt a világot, mert úgy celeb. Éppen ezért arra gondoltam, hogy felrúgom a minden erkölcsi normatívámat megkötő köteléket és kirukkolok egy erotikus verssel, ami ugyan már megjelent egy két irodalmi portálon, de itt egy kicsit neccesnek tűnt.
Bencze Attila: Tied az érdem
Bordószínű, illatos az ágyad
vaj testeddel táncot lejtek épp
s míg lepedőd ráncosabbra fárad
kéjes arcod mesél éj mesét.
Arcod ég a szirom-lobogásban,
kendőzetlen titkod én vagyok
s szeretsz akkor is, ha rigolyám van.
Megfertőz az arcod s illatod.
Kézfejeddel testem navigálod,
sóhajtasz akár a nyári lomb.
Visszaszállnak messzi ideálok,
egyre jobban átkarol a comb.
És élvezzük itt a panelgyönyört,
a hajnal szemét az ablakon.
Verejtéket habzó és meggyötört
testünkkel, a lelkünk ringatom.
Estére majd a rózsát elhozom
s benne neked három évemet.
Lelkileg én gyenge vagyok, tudom.
Szerelmünkben ez az érdemed!