Bencze Attila: Erdő közepében

Rózsabimbódba ékelem magam,
a bőröd kemencéje vágykohó,
nyelved a számban vadító métely,
vonagló csípőd selymes és mohó.

Kürtődben kráter leheli széjjel
szerelmünk tiszta, nyálkás szájszagát.
Az erdőn túl lassan ott van az éjjel,
fáradtan fekszünk, tudva nincs tovább.