Interjú az erdélyi költõvel, Bencze Attilával

Blogodban olvastam, hogy te egy erdélyi faluban, Székelybágyban nőttél föl…
Hát igen. Édesanyám prostitúcióért való bebörtönzése és édesapám alkoholistává válása után 1982-ben, egy éves koromban kerültem atyai nagyszüleimhez. Ott végeztem elemi és általános iskoláimat. Közben mániákusan irodalom és nemzetszerető nagytatám könyvtárában hozzájuthattam úgy nemzeti, mint a világirodalmi klasszikusok gyöngyszemeihez. A gyerekkor volt számomra az Éden, melyhez hasonlót, azóta sem tapasztaltam sehol. Egy álomvilágban éltem, ahol a jó tündérek - nagymamám személyében – bearanyozták a hegyek alatt megbúvó réteket, a fák levelein mosolygó harmatcseppek tisztaságát és könnyed gyerekkori játékaink erkölcsösségének hitvilágát.

Mi zökkentett ki ebből ez Édeni világból?
Általános iskolám elvégzésének évében nagytatám agyvérzés kapott és majdnem halálon túli állapotban, nagymamámmal arra törekedtünk, hogy visszahozzuk az életbe. Ehhez természetesen rengeteg pénzt kellett dugni az orvosok zsebébe. Amikor az érettségire került a sor ott álltunk egy korházból hazahozott nagytatával és annyi pénzzel, hogy az egyik napról a másikra való megélhetésünket sem tudtuk biztosítana. Ekkor döntöttem úgy, hogy Székelyudvarhelyen próbálok szerencsét. De ahogy mondják csőstől jön a baj, rég nem látott anyámhoz kerültem, aki felvételizésem után, minden komolyabb indok nélkül dobott az utcára. Így 14 éves koromban el kezdtem nagyon keményen dolgozni.

Amint láttam, később kapcsolatba kerültél az Erdélyi Magyar Írók Ligájával…

2003-ban egy meghirdetett pályázaton vettem részt, melynek tétje az Erdélyi Magyar Írók Ligája által szervezett Zetelaki Írótáboron való részvétel volt. A „magyar zordon” szellemében - vagy éppen szellemtelenségében - zajló írótáborban arra kellett rádöbbennem, hogy a nemzeti értékrendszert és a hierarchia rendszerén alapuló kisebbségi létet, a magyarság illetve a globalizált világ középrétegének elnyomatottságától teljesen elzárkózik a fent említett szervezet. Ekkor került szellemi mérlegemre egy esetleges transzilvanista eszme kibővített megfogalmazása, ahol a kisebbségi lét nemcsak a magyarságra, hanem a globalizált világban gazdaságilag és szellemileg elnyomott társadalom teljességére kivonatkoztatható. Ugyanebben az évben néhány egyetemi tanár segítségével és néhány szerzővel sikerült megalakítanunk a Neo-transzilvanista Irodalmi Páholyt. Viccesen kimagyarázva az egészet, Erdély (Transzilvánia) ne csak Drakuláról legyen majd híres.

Hogyan kerültél a Pannon síkra?

Tavaly márciusáig a Magyar Polgári Szövetség alkalmazottjaként dolgoztam, mint szervezetépítő terepmunkás. Ekkor sikerült megismernem úgy a moldvai csángók, mint a szórványban élő magyarság helyzetét is. A Szövetség sikertelen szereplése után úgynevezett kegyvesztetté váltam, mikor is több RMDSz közeli, alvilági ember súlyos fenyegetésekkel illetett. Ekkor döntöttem úgy, hogy továbbállok, és Debrecenbe keresek menedéket. Tudniillik a fent említett szervezetnek nem a vallási, erkölcsi alapokon nyugvó képviseleti (amit a legjobb szándékkal sem lehet érdekképviseletnek nevezni) helytállás az erőssége.

Ha jól tudom megjelent második versesköteted is.

Igen. Első verseskötetem Székelyudvarhelyen „A fogadott fiú” címmel jelent meg, 2007-ben. Második verseskötetemet a 2008-as év szülte meg. Ez a kötet „A lélek-inga-járata” címet kapta. Fontos megemlítenem azt, hogy a Hajdú Bihar Megyei Önkormányzat és számos magánember támogatásával megjelenő könyvben elsősorban rá próbálom ébreszteni az embereket arra, hogy a lelki válságuk alatt még létezik egy olyan világ, ahonnan nehéz visszafordulni, de megéri. Megéri, mert az élet tele van lehetőségekkel, apró-cseprő örömökkel, kilátásokkal, az újrakezdés reményének felcsillanásaival és megváltó hétköznapokkal. Sugallom azokat a gondolatokat, amiket a két Neo-transzilvanista Irodalmi Páholyt felkaroló egyházi szervezet is sugall. Pontosabban a református és a katolikus egyház. Sugallom azokat világi szinten.

Blogodban írod, hogy a Parnasszusra készülsz. Mit jelent ez?

Bár korai kijelentés volt ez tőlem, de úgy látom, hogy örök érvényű. A görög mitológia Parnasszust, Apollón pontosabban a költészet, a kultúra és gyarmatosítás istenének szent hegyeként illetve a Kasztília-nimfák (a Múzsák) lakhelyeként tekinti. Bár elég merész kijelentés ez, de úgy gondolom, hogy jelenleg éppen egy irodalmi gyarmatosítást végzek nagy sikerrel. Sikerrel, mert nem vagyok én több senkinél. Csak az vagyok, ami minden ember. Élő és fájó lelkiismeret. Egy ember, aki úgy tudja megírni az emberiség és a lélek nyomorát, hogy könnyes lesz tőle a szem. Hát a könnyező emberekért alkotok, és értük folytatom a megkezdett munkát. Nem érdekelnek az irodalmi rokoni baráti társaságok. Engem csak egy dolog érdekel csupán. Meglátni a nyomort és megírni azt. Emberként élni és embernek maradni. Szeretni téged, őt, titeket, őket, hogy te is szerethess engem és minket. Megfogni, egymás kezét és nem engedni, mert szükségünk van egymásra. Apának a fiúra. Szomszédnak a szomszédra. Rokonnak rokonra. Falutársnak falutársra. Embernek az emberre. Ez ad nekem erőt és lehetőséget arra, hogy a Múzsák hegyén a költészet és a gyarmatosítás Istenével együtt koccinthassunk az egymás felkarolása által történő felemelkedésre. Gyarmatosításról pedig azért beszélek, mert gyarapszik az irodalom, aminek elkötelezett híve vagyok.

Katona István
magyarorszag.ma