Böszörményi Sándor versei (Véna Antológia 2009 - irodalmi pályázat)

Holnap reggel

A Nap aranyló vére az égboltra ömlött.
Én közönnyel néztem, még csak meg sem sirattam,
halott vagyok úgyis, amíg nem éled újra,
míg nem pattan ki reggel a keleti hegyből.

A búbánat szívemben létéért könyörgött,
de elhaló szavát én már nem is hallottam,
hisz tőled visszhangzik agyam labirintusa
és kisfiúként kongok a nagy ürességtől.

Mennyi telt el azóta? Öt nap? Egy évezred?
Bizony magányos órák el nem fogyó sora.
Hát most türelmetlenkedve várom a reggelt,
hogy új élet sarjadjon minden sejtem helyén.

Álmodsz-e velem, ahogy én álmodom veled?
Átszőtt-e téged is az idő szőke haja?
Hát eldobom mindazt, mit elmém neked szentelt,
s majd találkozunk az újjászületés hegyén.

Őszi naplemente

Szürke fátyla mögé bújt a lenyugvó Nap,
s arcomhoz ért Október jéghideg keze.
Töprengtem tétován, mit mondjak utólag,
de várt már az Este, hogy távozzak vele.

Én nem mertem akkor a szemedbe nézni,
mert hány ezer pillangó szállt volna felém...
és rám förmedt bennem a féltékeny Semmi.
Köd gyűlt a bús magány alkonyodó egén.

Hogy min tűnődtem akkor, már nem is tudom:
kifolyt belőlem, s mintha tóba torkolna,
összegyűlt kisfiús tanácstalanságom...
Vajon érzed-e, amit kimondtam volna?

Télire

Sarki levegőben fürdik meg a város,
míg csontodba fagyasztja sikolyát a szél.
A kétszínű október e határon a vámos
s a vonalon túl megfagy minden, ami él.

Szeretnéd a nyarat még gyarlón visszaélni,
de a zúzmarás köd már faágat nyalogat.
Kaptass csak előre (hű társad a Semmi),
és amíg élsz, sóhajts, s óhajts nagyokat!

Érzed az arcodon? Farkas ordít neked,
de a szűzfehér hópelyhek mosolyognak mégis.
Vastag a jég alattad, ne félj, nem reped,
s ne sirasd a múltat: szép évszak a tél is.