Bágyból a lélek-inga-járatán át, Székelyudvarhelyen és Hajdú-Bihar megyén keresztül a Parnasszusra

Önmagamról pár mondatban
1981. november 17-én születtem Székelyudvarhelyen. Másfél éves koromban a sors fintora megmutatta a pokol kegyetlen útját. Az apa és anya melletti árvaságot. A magára hagyott, mindig reménykedő és síró szívet. A megaláztatás és megalázottság tüskés virágait. A nyomort.
Miután édesanyámat prostitúcióért bezárták, nagyszüleimhez kerültem Székelybágyba. Igazi paraszti családba, ahol nem sűrű vendég volt az alkoholizmusba fullasztott életű apám. A gyerekkor örömeire emlékezni lehet, a bánatára pedig fájni. Én a harmadik középutat választom: hallgatok. Egyszóval nem volt gyerekkorom. Csak a vers, a versírás, az irodalom, az irodalomolvasás volt, mi kizökkentett melankolikus valómból.
Nagytatám agyvérzése után, 14 éves koromba (míg más diáknak) én hajléktalannak mentem a városba, Székelyudvarhelyre. Nyomorúságomban: porban, pinceszagban, utcán csak a versírás maradt örök társam. Ő emelt fel és tartott bennem lelket addig, amíg elvégeztem iskoláimat. Szegényesen, de emberesen. A vers volt vigaszom és vigasztalóm. A sorok leírása elfojtotta az éhség érzetet. A rímek váltakozása elüldözte fájdalmaimat, míg jambusok, daktilusok és anapesztusok nyugtatták meg az át nem aludt éjszakák fáradságától felborzolt idegrendszeremet.
Volt idő mikor azt hittem beledöglök. De mindig jött egy vers. Mindig egy újabb vers. Így született az élet, az életmű. Szegényesen a szegénységben. De mindez a szegénység mégis emberi mivoltra talált. Nem filozofikusan magasröptű tudományok verseit szültem (és rájöttem nem is szeretném), hanem az emberit.
Olyan verseket, amik közel vannak a minden nap robotjában megfáradt ember szívéhez. Olyan verseket, amik nem önmagamnak, hanem nektek (a társadalom legértékesebb embereinek) szólnak. Nektek ti kihasznált, átvert és mégis küzdő emberek. Nektek becsület bajnokai.
És írok. És lázadok. Hivatásom, hitvallásom nem enged hallgatni és én (re)konstruálom, mindazt az igazságtalanságot, melyet a nemzet nyakába akasztanak, mert az igazságtalanságnak is meg kell legyenek a látói és a kommentátorai.
Nem vagyok én több senkinél. Csak az vagyok, ami minden ember. Élő és fájó lelkiismeret. Egy ember, aki úgy tudja megírni az emberiség és a lélek nyomorát, hogy könnyes lesz tőle a szem. Hát a könnyező emberekért alkotok és értük folytatom a megkezdett munkát. Nem érdekelnek az irodalmi rokoni baráti társaságok. Engem csak egy dolog érdekel csupán.
Meglátni a nyomort és megírni azt. Emberként élni és embernek maradni. Szeretni téged, őt, titeket, őket, hogy te is szerethess engem és minket. Megfogni, egymás kezét és nem engedni, mert szükségünk van egymásra. Apának a fiúra. Szomszédnak a szomszédra. Rokonnak rokonra. Falutársnak falutársra. Embernek az emberre.
A megjelent „lélek-inga-járata” című verseskötetem lelkisége is ezt a lelkiséget adja majd nektek. Receptet kaptok szeretetre, szerelemre és vágyra. Forgassátok hát kedvetekre.