Hát igen. Ami elkezdődik valahol, az véget is ér. Az elindulásnak mindig a megérkezés az ára, s a lényeg mindig az út, amit átélünk, ahogy átéltük.

De legfőképpen az, hogy miként viszonyultunk az úthoz, hogy vettük észre a jót és választottuk el a rossztól. Közhellyel élve, mit tettünk le az asztalra, ami kapcsán majd ránk emlékezik az utókor. Ami által kivívjuk mások tisztelettét s példát mutatunk a jelen és a jövő nemzedékének.

Igen. Ő ilyen volt. Mádl Ferenc, Feri bátyám ilyen volt. S most elbizonytalanodok.

Méltó vagyok arra, hogy bátyámnak nevezzem? Méltó arra, hogy tékozló fiúként elfogadjam? Ki adhat erre választ?

Csak Ő.

Ő egyedül.

De késő feltenni a kérdést. Késő bocsánatot kérni az ifjúkori figyelmetlenségért. Azért, amit ő rögtön megbocsátott, mondván, hogy „a fiatalok mindig az időseket hagyják a legutoljára”. Mindig annak jut a végső kézszorítás, a végső ölelés, a végső kedves szó. De ez megbocsájtható...

S ma furdal a bűntudat. A múltba zuhanok. Gondolatban Kecskemét ékszerként tündöklő Katonájába zuhanok. A színház első soraiba, ahol szavaid végighallgatva, iszom minden mondatod.

Majd ott ülsz előttem, Viktor mellett. Úrrá lesz rajtam a kísértés. A hozzád szólás kísértése, miközben Géza egy rózsáról beszél.

Egy rózsáról, ami te vagy. Egy rózsáról, ami egy gondolat, egy eszme. Egy rózsáról, ami egy értékrend s melynek szirmait mi együtt alkotjuk, s mely a hit, a szeretet, a megértés és a család. A mi közös polgári családunk.

Erőt veszek magamon és a tapsvihar közben közétek hajlok közölni, hogy honnan jöttem. De te tudod. Viktor tudja. Talán mindenki tudja. Benne van a 800 ember tapsviharában. Benne van az eszmében, amiben mindannyian hiszünk.

Szünet következik. Mi az első sorokban beszélgetünk. Viktort hívja a kötelesség. Te az ő helyével kínálsz s én elfogadom.

Szemeid kedvesek: Féltőek.

Féltőek, mert tudod, hogy túl sok bennem a hév. Túl sok bennem az indulat. Túl forrófejű vagyok.

Csillapítasz. Tanácsolat adsz. Atyai jó tanácsokat. Dalma asszony féltő tekintete helyesel. Akár a nagymamámé. Kissé szigorú de csupa lélek.

Viktor visszatér s én beülök mögétek. Székely vicceket mesélek s ti jókat derültök rajta.

Az idő elröpül. Közénk telepszik a csönd. A várakozás csöndje.

A színpadon a konferanszié.

Vállad fölött kíváncsi pillantásaiddal figyeled reakcióimat.

A díjazottak nevére várunk. A terem csendjében csak a lélegzetet lehet hallani. És jönnek a szavak. Az első szóra összerezzenek.

Hallod?

Azt mondják Bencze. Hallod Feri bátyám? Azt mondják Attila.

Bencze Attila, Székelyudvarhely, Erdély.

Minden porcikámban remegek. Fel kellene állni. Zokogás fojtogat. Mosolyogni kellene. De 800 tekintet kereszttüzében égek. A Tudományos Akadémia kérésztüzében égek. A 100-ak tanácsának kereszttüzében égek. A leendő kormány minisztereinek kereszttüzében.

Én a székely fiú.

Én a sorstalan.

Én az árva.

Ott vagyok amiről mások még álmodni sem mernek. És kíváncsiak rám.

Zavart vagyok. Remegek. Örömkönnyeket hullatok.

Te megfordulsz. Nyugodt tekinteted rám emeled és simogató hangod erőt önt belém. Felállok. Lábaim még mindig remegnek. A Viktor székének támlájába kapaszkodok. Szédülök.

Megveregeted a kezem s én mennyei hangulatban zavartan indulok egy mennyei síkon át átvenni díjamat.

A kézfogás következik. Előbb Viktor, majd Géza. És legvégül te.

Halkan jegyzed meg: „A fiatalok mindig az öreget hagyják legutoljára”.

Talán igen. Talán nem.

Talán azt hagyjuk legutoljára, akit a legjobban szeretünk, akiben megbízunk és aki a legjobban hiányzik majd az életünkből. Talán azt, akivel rokonlelkek vagyunk és aki a legközelebb áll hozzánk. Talán téged.

És most szeretném elsőként nyújtani a kezem. Elsőként az utolsók közül. Neked ott az égi sávon. Neked ott a csillagösvényen. Neked ott, ahol most csendben rovod a köröket s bátorító tekinteted rám figyel. 

Fotó: http://benczeattila.blogspot.com/2009/12/pillanatkepek-egy-konferenciarol.html

Olvass tovább…

2011. május 30-án, hétfőn 18 óra 30 perces kezdettel a debreceni  Latinovits Kávézó vendége Bencze Attila lesz, aki a Körbetartozás című kötetét mutatja be. Az immáron háromkötetes szerzővel Papp Für János beszélget, akit nemrég ért az a megtiszteltetés, hogy a Magyar Írószövetség beválasztotta tagjai közé.

A kötet szerzője Bencze Attila, a Neo-transzilvanista Irodalmi Páholy elnöke, akinek életútját végigkísérve, a kulturális paletta több fokán is letette a voksát. Hiszen dalszövegeket és forgatókönyveket ír. 

Hogy kiknek, hogyan és miről ír Attila, azt meghagyjuk azok az embereknek, akik ellátogatnak a könyvbemutatóra.

Mindenkinek ajánljuk frissen megjelent „Körbetartozás” című kötetét, ami a maga könnyedségével, szókimondásával és az életről alkotott világszemléletével, talán a mai ember jellemrajra is lehet.

Előhangok
HAON : http://www.haon.hu/debrecen/debreceni-programok-majus-30/1688024
dehir.hu: http://dehir.hu/kultura/2011/05/30/112048/lelek-es-hit-egy-kotetben/
7torony: http://7torony.hu/content.php?c=38632
Pólus Online: http://polusonline.blogspot.com/2011/05/bencze-attila-korbetartozik.html
Lícium médiaportál: http://www.licium.hu/programajanlo/irodalmi-est.html

Olvass tovább…

A kötet ára 1000 forint. 

Megrendelhető a benczeattila@yahoo.com email címen.

Összevetve Bencze Attila mostani kötetét, az előző kettővel (A fogadott fiú, A lélek-inga-járata) egy úgynevezett humán-orientáltságú szociográfiát figyelhetünk meg.

Mindez a megélhetési területváltás és a szélesebb körű kulturálódás eredményeként jöhetett létre. Attila levetkőzve Nyírői lokálpatriotizmusát (miszerint a székely - először székely és csak utána ember) a Tamásis világiasságot és szociális, morális, illetve erkölcsi érzékenységet állítja alkotásai élvonalára (miszerint a székely - először ember és csak azután székely).

Szoros kapcsolatot teremt az Erdélyi Magyar Irodalmi kánon klasszikusaival, és talán ebben a kötetben kristályosodik ki igazán a Neo-transzilvanista irodalmi vonal szinopszisa, amivel csiráiban már volt alkalmunk azonosulni. Példaként hoznám itt fel Széllyes Sándor: Székely Karácsony című versét.

Attila verseiben a föld, az ember, a lélek és a hit fogalma azonosul a Krisztusi nép szenvedését átélő, a föld szakrális ki-sugárzását átérző egyetemes emberrel. Nem tesz különbséget ember és ember között. Szakrális szemszögből csak a lent és fent létezik. Ehhez kapcsolódnak a földi vizuális elemek, amiket spirálszerűen fonnak körbe a pszichikai kint és bent fogalmak. Akár a húrelméletben.

Érthetően szólva leteszi a lírai bicskát és furfangos, székelyhez illő meggondoltsággal, inkább az emberséget helyezi elő-térbe és tárgyalásokba kezd, úgy a lírikusokkal, mint az olvasóval. Viszont az előző két kötet megírásakor tomboló énből még foszlányokban megmaradtak a támadói fogalmak, mint a-hogy azt „a kritikusok kézikönyvébe” írt versében is teszi, a-mikor a következőket írja: „Korong leszek, ki mar, ha kell / s nem lesz a versben deficit / s ki nem éri be ennyivel / olvasson mástól is kicsit”.

Viszont mindezt a kihívást olyan székely furfangossággal teszi, amitől a kritikusnak inába száll a bátorsága. És történik ez sok esetben joggal.

Amint a verseket jobban megfigyeljük egy érdekes dologra jöhetünk rá.

A kötet megírásának ideje alatt Attila közel nyolcszor élte át költői válság időszakát. Ez adódhat az el nem ismertségből és abból, hogy a kultúrából eddig megélő költő anyagilag egy-re sivárabb időszakba kerül. Az utóbbi fél éves munkásságát figyelembe véve úgy gondoltuk, hogy már teljesen kitörölte magát az irodalmi közéletből.

Az egyre fokozódó nyomor is hozzájárulhatott, ahhoz a mentalitásváltáshoz, amit a verseiben vélek felfedezni. Viszont ez a párfordulás sokkal minőségibbé, hogy úgy mondjam egy irodalmi kódexé varázsolta a műveket. Összeszedettek, komplexek és úgy vélem, hogy kiállják az idő próbáját.

Amikor a 14 éves, kockás füzetét verseivel teleírt utcagyerekkel találkoztam, úgy gondoltam, hogy talán megsimogatom a lelkét pár kedves szóval. Viszont sosem gondoltam volna azt, hogy hetven éves fejjel egy olyan kötet lektorálására kér meg, amihez féltem hozzászólni. Amiről kritikát írni nem tartom magam eléggé érettnek.

Visszatérve Attila kötetéhez azt tapasztalom, hogy az egzisztencia álságos fokán egy olyan verscímet emelni ki címadóként, ami talán a kötet leggyengébb verse (mármint szakmailag), nem bűn. Főleg annak tudatában, hogy ez a korszellemet célozza meg. Egy igazán megkapó és ezáltal eladható cím a „Körbetartozás”.

A szerelemes verseket figyelembe as lírai alany játéktere nagyobb részben a távolságtartás és elvesztettség fele szegmentálódik, de ugyanakkor ott van benne a tisztelet és a teljes egész szerelem, amit szavakkal nem is lehetne szebben kifejez-ni mint, hogy: „Nem akarok én ma semmit / csak az arcát újra látni, / úgy szeretni mint még senkit / s vele együtt fájni, fájni”. Vagy éppen: „Megfoghatatlan hamvaidból / fogalmazom meg aromáid / s papír-szigeten fény-nyalábból / éj-barna szemed süt idáig”.

Kedves Olvasó! Ha kezébe veszi ezt a könyvet és beleolvas a versekbe, találkozni fog egy tiszta jellemmel, egy tiszta emberrel.

Egy olyan emberrel ki teljes szívéből tud szeretni és akire oly büszkén tudok tekinteni. Büszkén mert irodalmának fénye bearanyozza öreg napjaimat. És lecsendesedve, önmagamba nézve, tisztán és emberségesen tekintve a jövőbe, tudom azt, hogy arról az fiatalemberről, akinek könyvét most Ön is a kezébe tartja, még ezer év múlva is hozsannát dalol az utókor. Én így ölelem magamhoz a költőt, s már túl a hetvenen már tudom, hogy megtisztult lélekkel léphetem át azt a bizonyos kaput. Meg tettem, amit meg kellett tennem. Adtam a magyar irodalomnak egy zsenit. Ezt úgy mondom mint tanára, mint fogadott apja és mint irodalomkritikus.

Dr. Benedek András

irodalomkritikus, nyugalmazott egyetemi tanár

Olvass tovább…

„Hass, alkoss, gyarapíts”

légy a részesem magad is.

Ölelj, szeress, vádolj

örök örömmel te bárhol.

Kívánj, végy magadhoz

mindig csak velem hadakozz,

vagy kerülj el ha kell.

Soha ne érd be semmivel.

Hallgass, figyelj, érezz

csatlakozz velem az éjhez.

Faragj kőbe, fába

arcélem legyen a dárda,

a tiszta, szent vonás.

Legyek. Óh legyek látomás.

Olvass tovább…

Félek a délutánok egyhangú magányától, de érdekes módon mindig ilyenkor kerít hatalmában valami fenséges alkotói ösztön. Az egész egy háznál kezdődik. És érdekes módon, mindig annál a háznál.

A Darabos utca sarkán áll még az épület, amibe valaha Csokonai élt és alkotott. Ez az a ház ahova naponta betérek egy kis társaságért, egy kis kultúráért és arra a sokszor ingyen kapott kávéra, amit az Ádány család kegyelméből fogyasztok el, és ami nemcsak a szellemet frissíti fel, hanem a lelket is megsimogatja. Hat óra után. Minden nap, pontban hat óra után.

Ez az a pillanat, amikor a cívis város utcáin tompul az élet. A környező iskolák diákjaitól mentesek lesznek a járdák, s csupán néhány kósza lélek rohan a feltámadás felé. És amikor a lágyan simogató tavaszi napsütésben lelassulva figyelem az utcán elrohanó autók sokaságát, kicsit kilépve önmagam zűrzavaros és rohanó életéből úgy érzem, mintha megállt volna számomra a világ.

Talán a nosztalgia teszi. Talán az, hogy valaha Kati itt csodálta a rohanó emberek után kapkodott fürkésző tekintetemet. Talán azok a pillantások, amik nemcsak csodáltak de szerettek is a magam egyszerű székelységével. A távoli, elhagyatott faluból hozott egyszerűségemmel.

És ma megint itt ülök. Ugyanazzal az egyszerűséggel, ugyanazzal a székelységgel és ugyanazzal a magánnyal karöltve, amivel világra hoztak engem és ami végigkísérte egész életemet. Már Kati sincs. Már az a nézés sincs. Már semmi sincs. Csak én vagyok. Egyedül.

És hogy élvezzem az élet apró részleteit: lassan a fogyasztom el a kávét, nyugodtan szívom a cigarettát és megpróbálok nem gondolni semmire, ami a múlthoz köthető.

Ez az a kozmikus csend, amellyel az ember méregtelenítheti gondolatait és amelyben mély sóhajokban engedheti szabadjára a lelkében felgyülemlett fájdalmakat. Amíg az a bizonyos székbegyűjtés ki nem zökkenti legbensőbb valójából.

Ez az a pillanat, amikor az eddig leküzdött magány újbóli értelmezést nyer. Mert indulni kell. Indulni haza az albérletbe. A tévé és a számítógép monitora elé.

Fáradt emberként lassan vágok neki a zebrának és amíg a zöldre várok, a Református Kollégium monotonon figyelő ablakait kémlelem. Várok egy függönymozdulásnyi jelzésre. Várok Nyilas Misi fürkésző tekintetére. Abigél szélnek eresztett levelére. Abba reménykedek, hogy kitárulkoznak előttem az ablakok és ott láthatom a szerelmes Csokonait, amint éppen Lilla lelkét simogatja szerelmes szavakkal. Vagy meglátom a kis Mórát aki Nyilas Misiként bontogatja az otthonról kapott pakkot, netán Magda néni mosolygós és biztató tekintete úgy néz rám mint pár évvel ezelőtt az Aranybika teraszán.

Rágyújtok a Tabakból hitelbe hozott szivarra és elindulok a zöldön át. Át az épület hűvös árnyékába, át a kettétépett Darabos utca kisebbik felén egészen Református Nagytemplomig.

És mintha a Kossuth tér is csendesebb volna egy kicsit, hinti rám káoszát a magány-felismerés. Alakok rohannak át a téren. Szerelmesek ölelkeznek a Kálvin Közben. A vendéglők teraszán néhol egy-egy asztaltársaság. A tér üres. A tér szabad. Kossuthék szobrát csak a környező épületek figyelik barokkos tekintettel. És csak figyelek.

Figyelek míg periférikus látásomat szűkre nem szabja a Halköz felé vezető Simonffy utca, mely őrzi még a régi cívisek polgári lakásait. A Kálvinizmus szakrális tereinek gótikus magaslatait.

Sétálok a magányommal. Sétálok az irodalommal. Sétálok a múlttal és a történelemmel, a kétszer is fővárossá avanzsált cívis város főterén. És magam elé képzelem az erkélyről szónokló Kossuthot, a Lícium fán vitatkozó két papot és az országházból áthelyezett tisztes úri népet, akik várnak egy új feltámadásra.

És tovább megyek, mert látnom kell. Látnom a régi Hungária Hotel teraszát. Látnom az ablakokat, melyek mögött Ady, éjszakákat szenvedett egy-egy verssel. Majd elképzelem, ahogy a reggeli kávé mellett fél kézre hajtott fejjel, mintegy zseni veti papírra a reggelre betanult verset.

Úgy érzem kitérőt teszek. Kitérőt kell tennem a Piac utcán, hogy láthassam Fazekas Mihály házát. Átérezzem Ludas Matyi furfangosságát hogy Döbrögiként botozhassam ki lelkemből a magányt, majd továbbmegyek egy kis büszkeségért. Egészen a Benedek Elek könyvtárig. Megállok. Időzök. És az idő nyugalmat áraszt. A büszkeségtől harmat nő szememre. Mert ez nem több nekem, mint Erdély, Székelyföld, Kisbacon.

Feltöltődve megfordulok és átszárnyalom a teret. Át egészen a Kossuth utcáig, egészen a teraszával rám köszönő színházig. A Csokonai Kávéházig, melyben ott látom Adyt, amint két felvonás szünetében egy jó kis fröccs társaságában épp a színházkritikát írja. S tán még azt is tudom mit iszik. A két deci Egri Bikavérre kért még két jó fajta alföldi bort? Meglehet. Hisz mást ő nem szokott. Ez az Ady fröccs.

Nemsokára egy kifutó fiú hozza az beszedett anyagot. Ady egy újabb fröccs mellett kihúz két sort anyagból és visszaadja a lapot.

A következő pillanatban már emberek százai hagyják el a színházat. A rikkancs ott áll és a szavakat skandálja:

„Megjelent az Esti Kurír.

Olvashatják Ady mit ír

a ma esti premierről.

Ne mondjanak le a hírről.”

És itt állok a Batthyányi utca sarkán. Izgága emberek fürkésző tekintete mered az érkező buszokra. Sietnek. Látszik, hogy sietnek. Haza. Haza a családhoz.

És megint csak a magány. Ismételten csak itt állok egyedül, ebben a vidéki kis városban: „hol sem rokona, sem boldog őse”, sem barátja, „sem ismerőse, nem vagyok senkinek”. Nem vagyok senkinek.

Elindulok hát a Batthyányi, Szent Anna sarokra. Itt lakok. A kolosszusként magasba nyúló polgári lakások kapuja mellett még megállok. Köszönök Arany és Petőfi emléktáblájának. Megköszönöm a színházat amelyben mindketten játszottak. Megköszönöm a színházat, amely fölött most én lakok. De legfőképpen az itt felejtett szellemük köszönöm.

Színház ma is ez a tér. Színház a 120 négyzetméteres lakás. S színház a szobám, amiben egy Arany Jánossal alszom el s amiben Petőfivel ébredek.

Ady vár a Kossuth utcai kávézóban. Fazekassal a kapuban beszélek. Benedek Elekre nagyon büszke vagyok. Csokonaiékhoz mindennap betérek. Móra fejét megsimogatom és Magda néni miatt remélek.

(A kép Fülöp Miklós munkája. Forrás: www.festomuvesz.hu)

Olvass tovább…