Bencze Attila: A búbos kemence
A búbos kemence ágyékán
átitatta testünk a meleg,
s az ég megrepedt omladékán
a csillagokkal fogtunk kezet.
S letérdepelt közénk az Isten
egy fél imádságra legalább,
s rőzse fényét elébe vittem
elnyerve angyalok mosolyát.
A búbos kemence ágyékán
árnylovaikkal menekültek
a gondolatok mik sarlatán
tettekhez kapcsolták nevünket.
S gyógyfüvek parfüm-karizmái
kövek nyomását derekunkban
nem engedték ott beleállni
- valahol a kemence sutban.
A búbos kemence ágyékán
egyszerű és tiszta volt minden.
De hő-kifosztottan vár ma rám
és nem térdel előtte Isten.
A búbos kemence ágyékát
jó volna újra égni látni,
s ölelve csillagok honát
várnának imám replikái.
Bencze Attila: Mocskos dolgok
(Vers az életem törésvonaláról)
Hozzászoktam a bátorsághoz
s a magány héjába tekercselt
száműzött gyönyör frázisához.
Mert hozzászoktattak ezerszer.
S mert sorsomat is alá ásták,
szeizmikus talajra értem
de kivirágzok akár a mák
és közéjük dobom a mérgem.
Ősi, fájdalmas történetben
félkövér sztrájkokat tartok én,
s nevetek én is önfeledten
bántóim káröröm-ürömén.
Mert a szeretet költséges lett
s megkülönböztető jelt viszek,
pedig a szívem belegebedt,
hogy nőjenek hát a presztízsek.
De kitálalok tettet, nevet,
hogy olvashassák még azok is,
akik köztünk e nagy sziluett
mocskos dolgait élvezik.
Levél minden nemzetnek
Álltam a folyó parton és arra vártam, hogy elsuhanjon a csónak. Elsuhanjon a csónak amelyen, megpillanthatom testhajlatainak gömbalmáit, amelyet olyan régóta vágyok magamhoz ölelni. Érezni keménységét, beszívni illatát.
Beszívni azt az illatot, ami a kárpátaljai hajnali köd cseppje permetezett bőrére. Beszívni azt az illatot, amit az erdélyi helyek öleléséből kibontakozó vékony-szálú patakóriások a föld bölcsőjéből hoztak magukkal. Az illatot a mesék földjéről. Óriások öléből és törpék szeretetéből.
Illatot, amit úgy hordanak át, ezen az álmos, depresszív rónán, mintha a feltámadás kelyhéből öntöznék szent vízzel ezt a tájat. Talán az ébredésért. Talán azért, hogy végre feltámadjanak az indulatok. Feltámadjanak az érzések. A tájat lakó emberek megismerhessék a szerelem, a szeretet, a barátság és az egymás elismerésének érzését. A szülő szeretetét a fiú iránt és a fiú elismerését a szülővel szemben.
És hozza a folyó a lányt. Hullámok szele az illatot. Hajnali égbolt az ébredést. És viszi szerte a világba. Idegen népek otthonába. Megmutatni nekik azt a fájdalmat, amit senki más nem érezhetett jobban, mint az mint aki magyarnak született. A halálra ítélt nemzet. A világ megalázott és kirekesztett fia. A fiú, aki nem sírt. A fiú, aki nem követelt. A fiú, aki büszkén vállalta fájdalmát.
De most már elég. Érezzétek ti is ezt az illatot. Érezzétek a föld illatát. Érezzétek a vérrel áztatott avar keserédes, áporodott szagát. Érezzétek lerombolt házak porfelhőinek bűzét. A szétválasztott családok, hajnali kínlódásainak bűzét. Érezzétek Trianon szennyel áztatott, áporodott és rohasztó bűzét, és adjatok vissza mindent. Adjatok úgy, ahogy más népeknek is adtatok. Ahogy adtatok, az izraelitáknak, ahogy adtatok a kommunizmus áldozatainak, ahogy adtatok mindenkinek, akitől elvettek valamit. Adjatok hát nekünk is.
Vagy talán nem lehet. Vagy talán nem tudtok. Vagy talán nem akartok.
Érezzétek ezt a fájdalmat Amerikában, Ázsiában, Európában, Afrikában, Ausztráliában. Érezzétek a világ legkisebb szigetétől a legnagyobb államig. Érezzétek át Trianon kínját és keservét. Érezzétek át családtagjaitokon. Barátaitokon. Rokonaitokon és ismerőseiteken. Érezzétek át a magyar nép sorsát.
Bencze Attila: Én veletek leszek
Amikor úgy érzed, hogy vége
nem éri meg újrakezdeni,
mert elfolyt a léleknek vére
lelkedet új fény övezi
lelkedet új fény övezi
Mert sokkal több vagy az uraknál,
kik láncon rángatják testedet,
megfolytnak bármit is akarnál
víz alá szorítják fejed.
Víz alá szorítják fejed.
Mert börtönöm a meghirdetett
és szabadnak ítélt századom.
Nem félek, mert ezrekkel érzek
és ezrek sorsát vállalom.
Mert börtönöm a meghirdetett
és szabadnak ítélt századom.
Nem félek, mert a nemzettel érzek
és a nemzetem, sorsát vállalom.
Elnyomóm én ellened írok verset,
nem félek mert szabadon
szembeszállok s ha megvetettek
közé dobják is a koloncom.
Akár egy feltörekvő magány
úgy nyomják válladat a terhek,
nem hiszed, reméled, hogy talán
szennyezett égbe emelnek.
Mert börtönöm a meghirdetett
és szabadnak ítélt századom.
Nem félek, mert ezrekkel érzek
és ezrek sorsát vállalom.
Mert börtönöm a meghirdetett
és szabadnak hazudott századom.
Nem félek, mert a nemzettel érzek
és a nemzetem, sorsát vállalom.
Mert börtönöm a meghirdetett
és szabadnak hazudott századom.
Nem félek, mert a nemzettel érzek
és a nemzetem, sorsát vállalom.
A szöveget Bogdán András zenésítette meg...
Bencze Attila: Aki önmagába lát
Én ki naivan bársony lettem,
ma félek zápor fellegekben,
itt ahol szálam vihar tépi:
jó volna egyszer hazatérni.
Haza-ülni nagy asztal elé
sűrűn nézni nagyapám felé,
s elmondani, amit nem tudott:
csiszolnak de durva maradok.
Durvaságra hívtak engem el
ide ahol mindenkin a jel:
a teremtés piszkos állapot
s aki tiszta - csak hazudhatott
És az, aki önmagába lát
nem festi aranyra önmagát
mert tudja, hogy tévedéseit
síron túli könyvbe véshetik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
