Dombrádra látogat először Bencze Attila

Bencze Attila költő lesz a vendége április 2-án a Dombrádi Ady Endre Művelődési Ház és Könyvtárnak.

Április 2-án, 17 órától, a Dombrádi Ady Endre Művelődési Ház és Könyvtár minden érdeklődőt vár a Beszélgetés a könyvtárban című előadás-sorozatának következő rendezvényére. Az előadás vendége Bencze Attila költő, aki a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei könyvbemutató körútjának első állomásán, A lélek-inga-járata című kötetéről beszél a jelenlévőknek. Ugyanakkor a Neo-transzilvanista Irodalmi Páholy népszerűségének okáról, az erdélyi magyarság kérdéseiről valamint a református szeretetszolgálat munkájáról is beszámolót hallhatnak a jelenlévők.

Bencze Attila 1981. november 17-én született Székelyudvarhelyen. 2007-ben pár egyetemi tanárral és néhány alkotóval megalakítottuk a Neo-transzilvanista Irodalmi Páholyt, amelynek elnöke. 2007-ben megjelent A fogadott fiú című verseskötete, 2008-ban pedig A lélek-inga-járata címmel újabb könyv került a polcokra.

Forrás: 

http://kultura.hu/main.php?folderID=1252&articleID=281511&ctag=articlelist&iid=1

Olvass tovább…

2009. április 2-án (Csütörtökön) 17 órától, a Dombrádi Ady Endre Művelődési Ház és Könyvtár igazgatója minden érdeklődőt nagy szeretettel vár, a „Beszélgetés a könyvtárban” előadássorozatának következő rendezvényére. Az előadás vendége Bencze Attila költő, aki a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei könyvbemutató körútjának első állomásán, „A lélek-inga-járata” című kötetéről beszél a jelenlévőknek. Ugyanakkor a Neo-transzilvanista Irodalmi Páholy népszerűségének okáról, az erdélyi magyarság kérdéseiről valamint a református szeretetszolgálat munkájáról is beszámolót hallhatnak a jelenlévők.

Beszámoló a kultura.hu oldalán >>>

Olvass tovább…

Olvass tovább…

1976.-ban születtem, Budapesten. Nagyanyám Gyergyóalfalvi székely, aki az 1942-es visszacsatolás után, Budapest ostromakor ragadt Budapesten, és már nem térhetett haza. Máig átível a határon az erős családi kötelék, s bár én már itt születtem, magam is székely vagyok, ott a hazám, és a gyökereim. Keresztény vagyok, s mint gyergyói székely, természetesen katolikus.
Nagyanyám hagyatéka nemcsak ebben ütközött ki legerősebben nálam, kántortanító volt , s nekem is, bár jelenleg könyvelőként, vállalkozást vezetek, első diplomám kántor, s most a másodikat szerzem a miskolci főiskolán, mint leendő szolfézs-zeneelmélettanár. A tanítás szintén az erős családi gyökereket mutatja: mindkét nagyszülőm, mindkét szülőm, és a testvérem is tanár, s ez utolér engem is. Tizenegy évvel ezelőtt kötöttem házasságot, s ma is nagyon boldogan élünk.
Verseimben tehát legerősebben a természet, a kereszténység, a haza foglalkoztat, és természetesen, mint minden hozzám hasonlót, a házasság boldogsága. Nagyon mélyen érintett a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kudarca, s ez természetesen írásaimban is megjelenik. Tavalyi évben férjemmel csatlakoztunk a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért programhoz.

Advent

Süketek, bénák és vakok
Járunk a Halál Völgyében.
Fekélyekkel telt leprások
Reménytelen sötétségben.

Világ zajától süketek,
Szenvedélyeinktől vakok,
Szólnánk, s ajkunk sebek zárják,
Mennénk, s a bűn megbénított.

A halál arcunkra írva,
Üres szemünk telve könnyel,
Csak szívünkkel kiálthatunk:
"Jövel, jövel Emmánuel!"


Székelyföld ereje:

Fehér falon előtűnik
Nap korongja, hold korongja
Nap korongja hold korongja
S fönt Jézus úr keresztfája.

Fehér falon messze tűnik
Vágtázó szép csodaszarvas
Mellette nap, hold korongja
S fönt a Jézus keresztfája.

Kék zászlón az égre lobog
Nap korongja, hold korongja
Az oltárról messze tűnik
A Jézus úr keresztfája.

Hosszú sorban megyen a nép
Megy fel a nép kettős dombra,
Nincs már mása, nap korongja,
S a Jézus úr keresztfája.

Ha elveszik is mindenét
Elveszik nyelvét, hazáját
Vele a nap, hold korongja
S a Jézus úr keresztfája.

Ősök szava
(Gyergyóalfalu temploma előtt)

Úgy nézz körül, hogy ez itt a világ
A felirat székely, magyar, német,
A mély gödrök poros és rossz úton,
S a távolban felsejlő nagy hegyek,

Úgy nézz, körül, hogy ez itt a világ.
Előtted fák, s szél vág az arcodba
Emlékműve elveszett hősöknek,
S az István pap térdelő alakja

Kiknek hallod szótalanul szavát
S őseidét régi temetőből:
"Térj meg haza, vissza székely csángó
s úgy nézz körül, hogy ez itt a világ."

Olvass tovább…

Olvass tovább…

1977. március 8-án születtem, Veszprémben. Jelenleg Balatonkenesén élek. 1995-ben a Béri Balog Ádám Honvéd Gimnáziumban érettségiztem (Győrben) majd elvégeztem a Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolát, mint alapfokú tűzvédelmi előadó valamint vegyi-védelmi vegyészmérnök. 2000-ben folytattam a középfokú tűzvédelmi előadói kurzust katonai továbbképzésben. 2001-ben a Pécsi Tudományegyetem Pollack Mihály Műszaki Főiskolai Karán mérnöki tanári diplomát szereztem, ezt követően pedig a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem környezetvédelmi szakmérnöki képesítést szereztem. 2005-ben a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Országos Munkavédelmi Képző és Továbbképző kurzuson, munkavédelmi mérnöki tanulmányokat folytattam. 2008-ban a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem védelemigazgatási szakán, a katasztrófavédelmi szakirány területén munkavédelmi mérnöki tanulmányok elsajátításának fogtam neki. Jelenleg felsőfokú labdarugó játékvezető vagyok, mely diplomámat 2006-ban szereztem meg a Magyar Labdarugó Szövetség Felnőttképzési Intézetében. 2007-től az MH Kinizsi Pál Tiszthelyettes Szakképző Iskola vegyi-védelmi oktató, megbízott tűz-, munka-, környezetvédelmi tisztje vagyok.

Bolond szél

Lakótelep áll a város határában, hol ezrek laknak nyomorukban. Szűk a hely. Hallasz és látsz sok mindent, mi körül ölel téged. Az élet mutatja mily szegény is az ember. Van, ki kitörve sportol, van ki lyukában megbújva, csak rágódik. A sok tíz emeletes házak között vannak négyemeletes kisebb kockák, hol ugyan kevesebben laknak, de annál színesebb egyéniségek.
Egy szombat délután az egyik lépcsőház lakója a másodikról lement futni a környező erdőbe, Duna partra. Haza felé, aztán látja, hogy a ház bejárata előtt valami történt. Közelebb érve figyelmes lesz. A saját lépcsőháza előtt áll két ágról szakadt kis srác. Egy kreol bőrű épp csodálkozva néz és rágja körmét, a másik épp társa mögött meghúzódva csodálkozik. Látszik barna tekintetükben az értetlenség.
Az épület előtt nagy tócsák vannak és több zacskó is, szét van szakadva. Valaki kidobta a házból. A lakó a másodikról felnéz, minden ablakot zárva talál. Azért a fal mellett óvatosan lopózva bemegy az ajtón, majd visszahajol, és szaggatottan felcsenget kisfeleségének. Majd megnyugodva felmegy a lakásba. Felérve piciny felesége várja és beengedi. Belépve elújságolja mit látott. Felesége csak bólogat, és halkan megjegyzi neki:
- A két kis fiú volt. Játszanak.
- Az nem baj, ha kísérletezéssel ismerik meg a világot. Mondta a lakó a másodikról.
- Hát igen de a zacskókat ott hagyják majd.
Majd a szobába mentek és beszélgettek. Pár perc eltelik és egy különleges hangra lettek figyelmesek. Nagy csattanás és utána jött …..
- Auuú! Ez eltalált. Miért dobáltok?
A lakó a másodikról kinézett és látta, hogy a negyedikről a kis fiú focilabdájával hazaérkezett és felcsöngetett. De jött a nagy csattanás. A negyedikről a vízzel teli zacskó eltalálta. Ázottan és kellően elcsodálkozva nézett felfelé, ahol idősebb testvére és édesanyja állt az ablakban.
- Most ez miért volt? Kérdezte a kis fiú
- Anyu ötlete volt. Válaszolt az idősebb testvére
- Állandóan kerestek a rossz barátaid, és hiába mondtam nekik, hogy nem vagy itthon mindig felcsöngettek. Ki kellett találnom valamit. Különben is. szedd össze a zacskókat! Kiabált az anya
Az értetlenül és döbbenettől megszólalni sem tudó kis fiú szófogadóan összeszedte a zacskókat és felment a negyedikre. Lakó a másodikról majd megszakadt a röhögéstől. Nem hitte el azt, ami történt. Egy négy gyerekes családanya, ahol a legnagyobb fiú már majdnem tizennyolc, a legkisebb fiú, aki elázott körülbelül tíz éves lehet, és a középkorú anyjuk, a negyedikről vízzel teli zacskóval dobálja azt, aki felcsönget hozzájuk. Nem ismeri fel saját fiát. Telibe dobja és még az Ő szemetét a porul járt fiúval szedeti össze.
Az élet így mutatja meg mily szegény is az ember. Nem fizikai értelemben, hanem lelkileg.

Mulatok!

Születés és halál
Örök körforgás
Ünneplésre hívatott
Csak a születésnapom

Hisz hát örüljön
Ki velem tart
Megszülettem!
Itt vagyok

Halálom után
Már nem mulatok
Sírjon a vigadalom!
Ki kísért utamon

Ma születtem
S lehet!
Holnap halok
De addig! Míg élek

Mulatok, mulatok.
Jó kedvem kongatom
Harangot eldugom
Utolsó hajnalon

Folyjon a bor
A vérző könny
Mosolyogj!
Éveid számolod.
Zúgnak a harangok.

Szíved kiállt
Állj!
Igyunk hát.
Az angyalát.

Katkó

Az ígéret szép szó
Ha betartják, úgy jó
Tudta ezt folyó
S minden hallgató
Olykor mily megható
Régi fájó
Emlék, csak könnyfakasztó
Miért múlt el, Óóóó!
Visszagondolva már szeretett diákkor
S több volt, mint iskola a Katkó
Suhanc gyermeknek célfakasztó
Növendéknek tudást adó
Egységes és összetartó
Az Embert és Katonát nevelő Katkó!

Olvass tovább…

Olvass tovább…

1986. április 21-én születtem, Budapesten, de gyermekkorom nagy részét Szigethalmon éltem le. Budapesten, a 21. Kerületi Vásárhelyi Pál Kereskedelmi és Közgazdasági Szakközépiskolában érettségiztem le, ahol közgazdasági érettségit szereztem. Jelenleg az Eszterházy Károly Főiskola hallgatója vagyok, ahol informatikus könyvtáros szakon tanulok.
A versírást középiskolás éveim alatt kezdtem, verseimet először csupán saját magamnak szántam. Verseim témája miatt mára úgy gondolom, hogy egy nagyobb közönségnek is szeretném megmutatni írásaimat. Verseim időszakok, vagy röpke gondolatok, esetleg hírtelen fantázia vagy bizonyos események rám hatott szüleményei, melyekkel a bennem lévő érzelmeket hívom életre, az életem történéseit vetítem ki. A versírás számomra egy folyton engem kísérő erő, mellyel könnyebben megbirkózom a mindennapok nehézségeivel, ami lendületet ad az élethelyzeteimben, ami segít, hogy kitisztuljon a bennem lévő érzelem-kavalkád.

Ami megmarad

Különös csend, különös zaj,
egy ismeretlen hangú dal,
fényesen kék, mint a nappal,
különös csend, különös zaj

Árnyékos szív, árnyékos hang,
rég nem hallott, déli harang,
tompán kolompol hangja: bang...
árnyékos szív, árnyékos hang

Elmúló nap, elmúló kép,
halandó a lét, továbblép,
mint tündérmosoly, olyan szép,
elmúló nap, elmúló kép

Emlék ha fáj, emlék, ha tép,
különös bár, de emlék a lét,
szorosan markolja hitét:
emlék a táj, s emlék a szép.

Tavaszi köszöntő

... Már arra vágytam,
hogy végre érezzem
az illatos levegőt,
hogy láthassam
a sok viharfelhőt,
ahogyan végre
továbbhalad;
S a tiszta égre
a nap fénye had
vesse első, langyos
sugarát, míg álmosan
nagyot pislog,
majd a föld hálásan
fogadja kezét:
a tavasz melegét...

Kacag a szél

Kacagott a szél,
bátorított nyári zápor,
boldog voltam még,
boldog, s elég bátor,
hogy szembeszálljak hibákkal,
s a rossz igékkel,
vitáztam hát hazugsággal,
nem volt bennem kétely...

Kacagott a szél,
mint ki tudja rólam,
hányszor láttam arcát,
s hányszor mosolyogtam
rá, akár télen, fagyban,
vagy tűző napsütésben,
ha a rossz megtorpan...
hogy megpihenjek szépen.

Kacagott a szél,
s ma is kacag,
mert bármit lát köztünk,
ő ugyanolyan marad:
vidám, gyenge vagy épp erős,
mely kiszakít sok virágot,
büszke, bátor, öreg bölcs,
aki ma kineveti a világot.

Olvass tovább…

Olvass tovább…

1982. november 30-án születtem Debrecenben. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Kisvárdán élek. Általános iskolába Kisvárdára, a Vári Emil 5. számú Általános Iskola művészeti szakára jártam, ahol kötelezően zenét tanultunk, és egy más rálátást kaptunk a művészeti korokra.
Középiskolába már sokkal tárgyiasabb szakra, informatikára jártam, a II. Rákóczi Ferenc Szakközép és Szakiskola szakközép részére. Érettségi után rögtön jelentkeztem a Nyíregyházi Főiskola könyvtár-magyar, illetve a Debreceni Egyetem magyar szakára. Bár Debrecenbe is felvettek, a sorrend miatt Nyíregyházára kellett mennem, de nem bántam meg a könyvtár szak miatt.
Az irodalom számomra egy olyan ablak a világra, amelyen keresztül más fényben látszik minden. Olyan dolgokat is ki tudok fejezni, amit beszédben, egymás közötti kommunikációban nem tudnék megfogalmazni.

Gyermeki szóval

Ha azt látod, hogy nem megy még az élet,
Ha azt látod, hogy sokmindent nem értek,
Ha azt hallod, hogy nem úgy reagálok,
Ha azt hallod, hogy nem jó szót használok:

Taníts engem!

Ha nem tudok még oly szépen olvasni,
Ha nem tudok két számot összeadni,
Ha bizonytalan vagyok sokféle dologban,
Ha úgy látod, hogy félek egymagamban:

Taníts engem!

Így leszek én majd a hőn szeretett gyermek,
Így tudom meg végre, milyen is az élet,
Egy kis jóakarat, sok-sok kíváncsiság,
Így taníts te engem, míg világ a világ!

A szabadságharcos dala

Mikor elbújok sötét verem-mélyre
Társam is lehúzza fejét, már nem mozdul többé
Egy újabb dögcédula, mit el kell vinnem
Ne keress akkor engem

A géppuska lövedék súrolja fülem
Még érzem melegét a fejemben
Lyukas házfalak tövében lapulok
Talán holnap reggel is itt leszek még

Valami rossz készül – mondják az újságot olvasva
Itt már régen készen van az ördög tervével
Idegen emberek masíroznak az úton
Én még mindig lapulok a fal tövében
Bár egy kisgyerek átlátna rajta

Más országban más voltam én is
Elismertek, sőt még rajongtak is talán
Ebben az országban megismertek engem
Idegen katona idegen földön idegen becsületért,
De szívből harcolva vadászgépek súlyos árnyékában

Ma egy újabb barát ment el, bár értem kétszer is
Meglövette magát – utoljára még visszaintett –
Emlékszem az arcára, mosolygott: most ő megy
És én maradok – tán két percig élt még

És akkor végre megértettem őt.
Ez a vége, ha a béke eljön,
Mi már nem leszünk ott,
De a nevünket láthatják majd az évfordulókon

Egy szép faragott oszlopon lesz felsorolva
Ünneplőbe öltözött gyermekek olvassák majd
És nem lesz korom az arcukon
És boldogok lesznek egy más világban.

Meg – Ismerés

Sötét éjből ébredtem üres órán
És a világban falak voltak mindenhol
Körülnéztem fájó szemeimmel
És az országban falak voltak mindenhol
Bús bagoly huhogott kiszáradt fenyő ágán
És a városban falak voltak mindenhol
Felkeltem hideg ágyamból
És az utcában falak voltak mindenhol
Én sem hittem, úgy véltem komor álom
És az emberek között falak voltak mindenhol
Ameddig csak elláttam kerítést emeltek
Jelszavakat festettek fel – utáljam, vagy szeressem?
Mindenki messze volt a másiktól
Elválasztotta a fal, melyet a gyűlölet emelt
Nem ismerhették meg egymást
Mert mindenhol csak falak voltak a szívekben
Elbarikádozták magukat a szeretettől
Különböző emberek különböző falakkal
Nem láthatták a másikat, mikor éppen
Füvet nyír, eteti gyermekét
Azt hitték, tömegpusztító fegyvereket
Gyárt a kamrában éppen ellenük
Pedig csak egy csákány kellett volna
Együtt nekimenni a falaknak, és lebontani őket,
Kiállni, és kiáltani hogy
Emberek vagyunk ebben az ellenséges világban,
És szeretnünk kell a másikat.
Ha azt akarjuk, hogy elfogadjanak,
Meg kell ismernünk egymást,
Ha azt akarják, hogy elfogadjam őket,
Meg kell ismerniük engem.
És meg fog szelídülni a sok félelmetes
Hang, és rájövünk, hogy a szomszéd is csak
Füvet nyír, és eteti gyermekét.

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Kaposvárott születtem, de kilenc éves koromtól Miskolcon élek. Ebben a koromban írtam az első verseket, rövid történeteket, s tartott ez egészen addig, amíg meg nem születtek a gyermekeim. A család és a munka miatt azonban csaknem minden irodalmi tevékenységem háttérbe szorult, így egy rockopera szövegén, néhány dalszövegen, és versen kívül nem futotta többre, mert a tanítás szinte minden időmet lefoglalta.

Katarzis

A lány kimért, ünnepélyes léptekkel vonult ki a városka terén felállított színpadra. Hosszú, fehér selyemruhájában, piros kötényében, zöld szalagjával, úgy festett, mint egy eleven zászló. Szép, magyar lobogó, melynek selymébe játékosan belekapott a márciusi szél. Sötét haja homlokánál egyszerűen hátrasimítva, vastag copfba fonva. Először semmit sem tett, csak megállt némán, leengedett karokkal, lehajtott fejjel, mégis azonnal valami furcsa feszültség támadt a színpad, és a téren ácsorgó nézők között. Lassan felemelte a fejét, és fénylő, nagy, kék szemét a lent suttogó emberekre szegezte. Önkéntelenül is elhalt minden szó, és a tökéletes csöndben, tökéletes tisztasággal csendült fel a lány hangja:
Egy gondolat bánt engemet…
A nézők, mintha megbabonázták volna őket, rezzenéstelenül bámulták a lányt, akinek hangja hol meleg bársonyt vont köréjük, hol felvijjogott, mint a zsákmányára csapó réti sas. Nem is kellett a szavakra figyelni, azok értelmét bogozni, mert a hang, az arc, a szem, a test mindent elmondott. Lélektől-lélekig, a legrövidebb úton jutott el a vers üzenete az emberekhez. Váratlanul tompa dübörgés remegtette meg a színpadot, mintha szilaj mének vágtattak volna deszkáin. Táncosok. A lány háta mögött fényes fekete csizmájukkal a vers ütemére dobogtak. Először csak halkan, csínján, pam, pam, pam, pam, majd egyre erőteljesebben, trata, trata, trata, trata, aztán még gyorsabban, még hangosabban, tratata, tratata, tratata, tratata, mint megvadult lovak patáinak csattogása a harcmezőn. A lány kitárt karokkal, égre fordított, elvarázsolt arccal állt a színpad közepén. Ő volt a vers, a zene, a ritmus, a paripák, minden ő volt. Telt hangja, mint harang áradó zúgása:
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivívott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva…
Mögötte a deszkákat rengető táncosok ropták fenséges méltósággal, és a nézők abban a szent pillanatban ott voltak a csatamezőn, a magasan lobogó magyar zászló alatt, a fújtató, dübörögve vágtázó paripák között, és nem voltak többé nézők, mert már benne voltak, mert már ők is részei lettek a versnek, a csatának, a hevülő indulatnak.
A feszültség elérte csúcspontját. Hirtelen minden egyszerre maradt abba: a lány kiáltása, a lábak dobogása. Elállt a szél is, a zászló megszűnt lobogni. Egy pillanatra némaság ülte meg a teret. Az emberek a lélegzetüket is visszafojtották, nem akartak elveszíteni a színpadon történtekből semmit, egy sóhajt sem.
A lány átlényegült tekintete elsötétült, hangja tompán kongóvá vált, a szavak sodrása elhalt:
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassú gyász-zenével
És fátyolos zászlók kíséretével
A hősöket egy közös sírnak adják…
A szemek könnyel telten csillogtak. És amikor már senki nem várt semmit, az eleven csöndű, bénultan feszülő levegőbe, mint haldokló sirály utolsó rikoltása csapott a lány mélyből feltörő, éles hangja:
Kik érted haltak, szent világszabadság!

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Farkas Erzsébet - Budapest, London

Árpád álma (novellarészlet)

- Ne hagyjátok! - üvöltött fel Árpád. Verejtékben úszva riadt fel mély álmából. Asszonya ijedten ébredt ura kiáltására. – Mi történt? – kérdezte aggódva. Árpád legyintett. – Semmi. Aludj! – mormogta és ő is visszafeküdt. Alvás helyett azonban furcsa álmán járt az esze. – Nem jó jel. – villant át rajta, de azonnal el is hessegette ezt a gondolatot. Csata előtt el kell űzni minden rossz gondolatot a fejekből, ezt nagyon jól tudta. Álma rettentő sötét világot mutatott.
Idegen urakat a magyarok fölött, akik csellel, hazugsággal ragadták magukhoz a vezetést. Ármány hatalmukat a nemzetre lassan, módszeresen kitervelve terjesztették ki. Tökéletesen bírták a magyar nyelvet, ékesszólóan szóltak a néphez, azonban szívük sosem volt magyar. Álnok módon sok évig meglapultak és gonosz kéjjel, a magyarok ellenségeivel szövetkeztek a nemzet ellen. Mérhetetlen gyűlöletet éreztek irántunk. Álmában Árpád látta, ahogy a magyar vezéreket egymás után tőrbe csalják vagy a lelküket rontják meg örökre. A nép néhány vacak koncért, balgán sokáig hitt a hazugságuknak, a szépen szóló ígéretüknek. Irigység, mohóság és árulás lett a magyar társa. Magyar magyarnak esett, jobban bízva idegen vezérekben, mint saját fajtájában. Elfelejtve büszke tartását, a magyar elkótyavetyélte legnagyobb kincsét, a szabadságát.
Lehet, hogy csupán nemzete fölötti aggodalma okozta ezt a rémséges álmot? Biztos volt benne, hogy valami fontosat jelent. - Beszélni kéne a Táltossal…- de aztán elhessegette ezt az ötletet. Jobb, ha megtartja e rossz jelet magának. Most egy csöppnyi kétkedést, egy aprócska kis bizonytalanságot sem szabad mutatni az embereknek. Bőven elég, ami holnaptól vár rájuk.
Időben értesült a császári rendeletről: „ … decretum.. Ugros eliminandos esse…” azaz „elrendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak”…
Nem volt más választásuk, egész nemzetük életben maradásáról volt szó.
Árpád tisztában volt azzal, hogy az ellenség biztos a győzelmében. De azt is tudta, hogy most a magyarnak kell nyernie minden áron. Pusztán egy jól felépített haditerv, amelyet szervezetten végre kell hajtani még nem elég a győzelemhez. Mérhetetlen hit, önbizalom és bátorság is kell ahhoz, hogy a csatát a magyarok sikerre vigyék. Ezért nincs helye most semmiféle rémálmok fejtegetésének.
Az ellenség iszonyatos, majdnem háromszoros túlerőben volt. Árpádon átfutott a gondolat, hogy micsoda gyűlölet és rettegés kell ahhoz, hogy ekkora haderő álljon össze az elpusztításukra. A felderítőknek hála, Árpád ismerte az ellenséges hadoszlopok helyzetét. Az első és legfontosabb feladatuk megakadályozni az ellenség hatalmas seregének egyesülését.
Bízott embereiben, bízott fiaiban. Három idősebb fiát, Tarhost, Üllőt és Jutast egy-egy tümen* vezetésével bízta meg. Egy tüment meghagyott közvetlen irányítása alatt, de a teljes sereget, a negyvenezer harcos irányítását is maga felügyelte.

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Hitetlenül

Úgy remegek, mint egy disszonáns szólam,
Begörcsöl a testem, amint rád gondolok.
Mondd, szoktál-e néha álmodni rólam?
Vagy ez túlságosan utópisztikus dolog?

Elalszik a nap a vörösre firkált nyugati égen,
Aludnék én is. Tán álmomban hallom hangod.
Csak egy törpe szóra volna most szükségem,
Hogy lelket öntsön belém. De addig csak rángok.

Higgyek még csodákban? Lesz még feltámadás?
Vagy ez csak újabb zsákutcába tévedt álom?
Erőtlen vagyok hinni. A csend élve a ködbe ás.
Talán ez jár nekem. Talán pont erre vágyom...

Egy dalról, akit megtört az élet

Szerény arcát ezerszer rútították sebek,
Zarándokolt, s bár támadták hátba vérebek,
Akkor sem hátrált meg az élettől,
Bár milliónyi álma már összedőlt,
Óitok szavára hallgatva tűrte a szürke életet.

Hulltak könnyei, de sohasem látta senki.
Amikor a csend magával hívta feledni,
Nem könyörgött, hogy maradhasson még,
Neki, bár kevés volt, úgy érezte, elég,
Amit kapott az élettől - itt az idő tovább menni.

Halk dallam volt, szelíden csengett a fülnek,
Por szem volt, a hatalmas szikla mellett,
Hogyha aludt, nem nézte ahogyan
Elúsznak álmai, tovatűnnek feje felett...

Szél sodorta. Elveszett saját árnyékában.
Dallam volt, mégsem lehetett átírni őt,
Hinni akart, nevetni, nem aláhullani,
De csak a csend borít rá örök szemfedőt...

Privát Karácsony

Pamut-ködön átsurranó, szivárványszerű sarki fény
Léggömböt köt álmaidra. Bár hited buborék-kemény,
Acélszürke jég csikorog hétmérföldes csizmád alatt,
Üvegpelyhek közt, általad rajzolt Názáretbe szaladsz.

Csokrot szednél, de nem találsz mást, csak jégvirágot;
Hibernál a Lét. Dübörgő vízmolekulák közt kábán járod
A mindenség táncát. Társad csupán csont-pára hóember,
Elolvad a karmaid között, de Te járd tovább a Csenddel!

Szemüregedben fagyott szendergés bóbiskol. Műanyag
Horizontodból csámpás csókot firkál. Csodás, de hanyag.
Rozsdás mesék közt tél tombol. Meggyalázott válaszok
Örvényében kérdéseket kutatsz - távoli, tétova tavaszok.

A sivatagban dér-harmat fakad, látogatják profán királyok,
Zúzmara zendül, dalra kél. Hangokból faragsz egy vályog
Iglut, hóba karcolod neved. Vihar támad, erodálja nyomod,
De rügy merészkedik elő - eljött a Te privát Karácsonyod.

Olvass tovább…

Olvass tovább…

1973. szeptember 18-án született Kolozsváron. Jelenleg Vácon él és itt alkotja művei nagy részét. Angol nyelvtanári tevékenysége mellett tevékenyen részt vesz Vác és a magyar kulturális élet fejlődésében: költőként, bárdként valamint az Idestova együttes vezetőjeként. Versei figyelembe véve kijelenthetjük, hogy nem egy amatőr alkotóval álltunk le eszmecserét folytatni.

Egy boldog ember

… és kérdi a madár:
Mit keres itt, ahol még
Az ember se jár?

… és mondja az ember:
Nyugalmat, békét,
és Istent is, hogyha vár;
de nyugodtan beszéljen anyanyelvén,
az emberét unom már…

Csip- csivít, csip- csivít,
csirrr- csivít
- így válaszol a madár.

Én is örvendek – szól az ember,
és boldogan
hazatalál…

43 fokban

van, aki tóban csobban,
van, aki szebben rebben,
van, aki jobban lobban
43 fokban.

van, aki szeppen,
van, aki szappan,
van, aki szeszben,
van, aki iszapban.

van, aki vizet,
van, aki sört,
van, aki fizet,
van, aki kört,

van, aki csekkel,
van, aki csókkal,
van, aki eggyel,
van, aki flört,

van, aki barnul,
van, aki barmul,
van, aki besül,
van, aki fel,
van, aki nem ég,
van, aki – Ne még!
van, aki pirul,
van, aki tűr,

van, aki csavar,
van, aki csűr,
van, aki zavar,
van, aki el,

van, aki hasal,
van, aki hűsül,
van, aki nősül,
van, aki nő,

van, aki válik,
van, aki szül,
van, aki őszül,
van, aki lő,

van, aki fáj,
van aki kér ma,
van, aki báj,
van, aki bű,

van, aki cérna,
van, aki tű,
van, aki kaszál,
van, aki fű.

Követ a tóba

Én már nem dobálok követ a tóba,
csak emlékezem a nem is oly régre,
és megnézem, hogy milyen mélyre
süllyedtek, és hova,
és hogy mennyire volt a
víz velük mostoha.

Ó, vajon gyengéden bántak-e ők
a tónak csendjével?
vagy most már nem hajíthatok többé,
mert a szívem nem visz rá,
vagy a köveim váltak köddé,
ahogy a szavaim jártak…

… és a tó partján, hátamon fekve,
a szívem átadom, és reménykedve várok;
várok és csak várok, mígnem
magam is egy kővé válok …

Ó, vajon gyengéden dobnak-e majd
a tónak csendjébe…?

Én már nem dobálok követ a tóba,
de vajon lesz-e majd aki
követ a tóba…?

Olvass tovább…

Olvass tovább…

1974. február 9-én született Szekszárdon, majd egy kis Tolna megyei faluban nőtt föl, a Gemenci erdő szélén, ahol a Sió belefolyik a Dunába. Élő és holt vizektől körülvéve. Innen aztán a Tisza mellé telepedett néhány évre, és a Szegedi Egyetem matematika tanári szakán szerezett diplomát. Most Budapesten él, és magántanárként matematikát oktat.
Vallomása szerint: „Az írás az életem gerince, váza, támasza, korán meghalt apám helyett apám, hiszen – még írni sem tudtam, és máris alkottam – az írás örömét szinte a beszéddel, járással együtt ismertem meg.”

Fizetség

Gyergyószárhegyen sétálgattunk párommal, amikor megakadt a szemünk egy szilvafán. Apró termése (nálunk kökényszilvának mondják) akkorra már éppen megérett, hulló-félben volt.
Egy idős úr a szilvát szedegette róla és alóla egy termetes műanyaghordóba. Arra gondoltunk, hogy biztosan pálinkának gyűjti.
Közelebb léptünk hozzá és illendően köszöntöttük, jó munkát kívánva. Köszöntésünk szíves fogadtatásra talált, s beszélgetésbe elegyedtünk az ízig-vérig székely bácsival. Hallgattuk ízes, szép beszédét, csodáltuk egyenes tartását, büszke tekintetét.
Szó esett közöttünk az időjárásról, a szilvatermésről, majd a pálinkáról, és bizony az élet egyéb fontos kérdéseiről is, úgy, mint a magyarság hajdani és jelenlegi helyzete Romániában, no és persze Magyarországon belül, vagy az oktatás kérdése, és nem utolsó sorban a becsület és a tisztesség.
Közben a szilvát is megkóstoltuk, ami igen finomnak bizonyult, – sajnáltam is, hogy pálinka lesz belőle, mert annak nem igen vagyok barátja – s ha már úgyis ott diskuráltunk, nem nézhettük el tétlenül, hogy a bácsi egyedül dolgozik, hát mi is nekiláttunk a szilvaszüretnek.
Beszélgetőtársunk meghökkenve nézte, hogy mit csinálunk, majd csendesen megjegyezte, hogy nem kért segítséget még soha életében. Amit eddig elért, azt mind a maga erejének köszönheti.
Nem értettük a célzást: tovább segédkeztünk, szívesen, örömmel. A férfi azonban egyre feszültebbnek tűnt, míg végül abbahagyta a munkát.
Megkért bennünket, hogy tartsunk vele, mert mutatni szeretne valamit. Kíváncsian követtük,s közben kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak. Deák Ferenc után kapta keresztnevét, Ferencnek hívják hát őt is, ki névadójától idézni sem volt rest néhány ma is aktuális, igen bölcs gondolatot.
A közelben lakik, szép nagy háza és gondosan művelt földje van. Büszkén mutatott szét birtokán, de valójában nem ezért hívott...
Nagy hirtelen kis pohárkák és egy üveg jófajta házi pálinka került elő, saját termésből saját kézzel készített nemes párlat. Olyan, ami nem éget, nem kapar, hanem simogat és melenget. Benne van a föld, az élet és a munka szeretete. Benne van a magyarság íze-zamata, a kitartás és a büszkeség ereje.
Ittunk, és az öreg szélesen elmosolyodott.
- Aki dolgozik, annak jár a fizetség – mondta kissé megemelintve a poharát.
Ekkor értettem meg, hogy a pálinkával a munkánkért fizet.
Ez az ember még nem kért segítséget soha – és most tőlünk sem...
Kéretlen ténykedésünkkel zavarba hoztuk, és leköteleztük. Bármily kevéskét dolgoztunk is valójában (nem is éreztük munkának), ő nem tudja viszonzatlanul fogadni a szívességet. Nem akar adósunk maradni. Tudja jól, hogy a munkának ára van, és inkább túlfizet, mintsem, hogy ő tartozzon bárkinek is. Ez nála becsületbeli ügy. Ez a dolgok tisztességes rendje.

Olvass tovább…

Olvass tovább…

1990. május 23-án született Székesfehérváron. A Petőfi Sándor és Német László Általános Iskolák után az Aranykéz Középiskolában folytatta tanulmányait. Jelen pillanatban is arra törekszik, hogy letegye újságíró karrierjének alapjait. Írásait tüzetesebben átolvasva az olvasóban az a megállapítás születik, hogy emberi – túlságosan is emberi szavakkal írja meg a tinédzser korszak kapuját épp most átlépő fiatal mindennapjait.

Szerelmes levél egy halálra ítélttől

„Kedvesem!
Én szívem Lucája. Mikor te ezt az irományt a kezedben foghatod, én már valahol másutt leszek. Ne hidd, hogy önszántamból, hiszen soha sem hagynálak el ha rajtam múlna. A király kutyájának beteges elméje játszadozik az én jövőmmel. Az-az álnok kígyó! Jaj, drága Lucám, azt azért tudnod kell, hogy én ártatlan vagyok. Teljesen! A lábam ujjának hegyétől a fejem legfelső búbjáig. Hidd el, én soha nem vágytam a felséges úr pénzire. Vagyis, vágytam, de nem ily módon. Hiszen ismersz, tudod, én nem vagyok afféle ember. Édesem, ha tudnád most mit érzek. Szeretlek! Hiányzol! De remélem azért lemaradsz majd az én ”nagy napomról”, ahogy a mélytiszteletű főparancsnok úr mondta a tárgyaláson. Én kincsem, csillagom, világom. Úgy szeretlek, mint még soha senkit. Csak a te képed, mit fejemben őrzök, ad nekem reményt ebben a lehetetlen helyzetben. Én Lucám, egyetlen szerelmem! Csak ezt a cseppnyi cetlit adták ide nékem, csak erre írhatok. De nékem ez nem elég. Úgy szeretném leírni legszebb pillanatainkat, csak afféle emlékezésképpen. Kérlek, ha meghaltam, és eltemettek, ne öltözz feketébe. Az én tiszteletemre vedd fel még utoljára azt a vörös ruhát mit megismerkedésünkkor hordtál. A kutya megette! Jön az őr…hallom léptei koppanását. De még leírom, csak azért is leírom!
Luca, szeretem minden porcikád. Parány tested minden sejtjét. A pisze nózid, hamvas bőröd, rózsa orcád, selyem hajad, ravasz tekinteted mi a tenger színeivel vetekszik, apró, folyton hárfázó ujjacskáid, a két völgyecskét ajkaid szélén, óriási szíved, és hangod, mitől még a holtaknak is perdülni támad kedvük. Így látlak tégedet, remélem te is hasonlóképp engemet. Így látlak, s így szeretlek, én kis madárkám. Se jobban, se kevésbé. Az őr már csúnyán méreget. Mennem kell kedves kis galambom. Légy hát szabad, légy boldog, s vidám. Feledd azt ki voltam, feledj el egészen, vágyj új férfi után, és légy újra szerelmes. Most ké….”
Szegény ember hiába körmölt ily gyorsan. Az őr elvitte, s levelét a tűzbe dobták. A kötél feszül, a rab izmai elernyednek. A befejezetlen búcsú így már csak a holt lelkével száll tova, s Luca nyugalma mit szerelmétől kapott volna, sosem következhetett be.

Olvass tovább…

Olvass tovább…

1989. november 22-én születtem Beregszászon. Miskolcon a Diósgyőri Gimnázium humán tagozatos diákjaként ballagtam 2008-ban. Jelenleg a Debreceni Egyetem vegyészmérnöki szakos hallgatója vagyok. Az irodalmi érdeklődésemet Nagy Miklós gimnáziumi tanáromnak köszönhetem, aki bölcselkedő óráival megnyitott előttem egy transzcendens világot, melyben kedvem szerint bolyonghatok, szédeleghetek. Példaképeim a Nyugat alkotói, kiknek szellemi gyümölcsében lelem fejlődésem lehetőségeit. Hazánk irodalmi köreit aligha látogatom, számomra elég egy kötet fellapozása,és máris a mesterek bűvös alkotói körében érzem magam.

Függőkertek mélyén

Hajnali kárhozatként élem meg a nélküled
Elmúló szerelmes perceket.
Reszketek!
Nincs többé iramló mulandóság,csakis
Örökkévalóság csókjaid özönében,
Szemirámisz kertjének zöldellő éjcsendjében...
Elnyel szempárod zafír kéksége,
Aranyszínű hajfürtjeid glóriájának csalogató fénye.
A kert ölelkező árnyunk alatt kivirágzik,
S az égbe emelkedő csillagtölcséres virágok zengik
a Nagy Végtelennek- ,,Boldogság!"

Látomás

Unikornisok hátán,
s vad griffek szárnyán
vágtatok tünemény kedvesem karjaiba.
A vad Uránosz átkos bíbor fellegei
a földhöz csapják parányi díszpáncélos testem,
aranygriffem tetemén haldoklom...
Hallom a lebegő,s kartyú lépteket.
Csend és tündéri morajlás...
Talán eljött értem a Végzet!
A látvány megigézett
Karjaiban voltam,dédelgetett...
Ambróziát csepegtetett mély sebeimre...
Életet ittam!

Holdvilág

A magány árnyéka vetül a lenti világra,
az éltető fák lombjára,
ablakom horizontjára.

Egy kőtömegbe zárva
reménytelen jajkiáltás száguld a Semmiségbe.

Kihalt minden ...
Nincs többé virágének,bódító illatfelhő,tündéri érintetlen Kék Szemek....
Én már csak reménykedek!

Dermesztő,rémekkel teli utolsó téli éjszakák fenyegetik az Újjászületést...
a mi éltető,s élénk Tavaszunkat,a virágos hajú Hölgyet.

Lelkem harcba száll ellenük
s a forró Szerelem lángoló csóvái megperzselik az erőtlen árnyakat,
kik pehely testekként a mélybe zuhannak,
és a dühtől megpuffadnak.

Hallom a távoli zongoraszót,nagy útnak indulok feléje.
Csalogatnak a dallamok Kedvesem ablaka alá...
Látom őt,
Arany ujjacskái a Boldogságot játsszák.

Szememből jeges könnygyöngyök esnek a magányba.
Még nem vett észre.
Nem láthat...

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Gallai Krisztián 1982. november 12-én született. Jelenleg Budapesten él. Általános iskoláját a Kavicsozközi míg a középiskolát a Kvassay Jenő Műszaki Középiskolában végezte. Önmagáról a következőket vallja: „Mert van, mi szól, ha életed nehéz, mindig van egy hű barát, mindig szól hozzád, mindig tiéd a mindennek tetsző végzeted, a könnycsepp arcodon is simogat, karodból karjába fordulva hallhatod, s így mondhatsz nemet, ha képtelen képek özönlenek, mikor azt úgy nem szereted.”

Vágy

Elme és hangzavar,
Tudakol lebegő értelem után,
S néma itt a köz,
De beszél a csend,

Suttog a szalmaszál,
Figyel a sötét,
Téged keres,
Egy elméből szőtt virágszál,

Mire álma sóhajt,
S elmerengőn fújja ki vágya: levegőt...

Én az ész, én a varázs

Kerek egész, vagy törékeny fél,
Álmodó képzelet, vagy agyszülemény?

Borzadj, s félj, távoli hangzavar,
Készülj, s élj, szenvtelen szeszély;

Hol találkozunk majd? Én a varázs,
Én az ész, bűzlik a fogalom,
Torkomban hallatlan érverés,
Pulzus, impulzus, késztetés.

Az ernyedő rossz vonzatában

Eszeveszett szörnyeimen át,
Tomboló tűz szikráit lopva,
Elmerengve újra, életet lehel,
S úgy belém, a halál képeit ostorozza;

De csak a gyász, vagy rögtön félelem?
Félelemmel telít a fény, s gyászt szül;
Gyászt szül a meghalni vágyó biztos,
A jót rettegő rejtek én...

Olvass tovább…

Olvass tovább…

1986. március 8-án született. Jelenleg Budapesten él. Általános iskoláját a Vakok Általános Iskolájában és Óvodájában végezte, majd a továbbiakban a Könyves Kálmán Gimnáziumban, a Bázis Oktatási Központban illetve a Szolnoki Főiskola Felnőttképzési szakán tanult. Jelenleg a Lélekháló Közhasznú Egyesület elnökekét és gyógy-masszőrként tevékenykedik. Vallomása szerint kisregényt írhatna az életéről, csak ezt a lustaság és az időhiány nem nagyon engedi.

Az élet adó
(Cím: Miks Csaba ötlete alapján)

Furcsa idő volt. A madarak hallgattak ezen a nyári estén. Kutyák sem ugattak egymásnak a kapukban állva, pedig máskor tőlük vízhangzott az egész környék. Némák voltak az utcák, csak a sétáló emberek törték meg olykor a csendet, ahogyan elhaladva egy-egy halk szót váltottak egymással.
Igen különös volt ez a nyugalom, ami megszállta a falucskát. Soha nem volt még hasonlóban része Sándornak sem, aki elvegyülve az emberek között, cikket akart írni a falucskáról. Itt élt már ötven éve és mostanra úgy érezte, ezt a vidéket, az itt élő embereket be kell mutatni a világnak, vagy legalábbis az országnak, hogy tudják milyen is itt az élet.
Nem akart úgy írni, hogy szobájában üldögél. Sokkal jobban szerette a teljesen valós tényeken alapuló történeteket, riportokat, írásokat, mint azokat, amiket az emlékezet szül. Tudta, emlékei megcsalhatják és el is téveszthet egy-egy fontos tényt, ami viszont rossz benyomást alakíthat ki az olvasókban, azokban, akik nem tudhatják az igazságot. Pedig nincs is igazság - gondolta magában -, és csöndesen elővett egy cigarettát. Nem volt pénze jó dohányra, így hát be kellett érnie a legolcsóbbal, amit a piacon kapni lehetett. Be is érte. Soha nem elégedetlenkedett. Tűrt, ahogy egy öregedő, magányos ember csak tűrhet. Nem panaszkodott soha senkinek. Nem volt a kenyere az önsajnálat sem, ámbár másokat piszkosul tudott szánni.
Felesége harminckét évesen halt meg, halála előtt szenvedve. Egy téli napon megbetegedett, szörnyen köhögött és belázasodott. Sándor mellette volt mindaddig, amíg el nem vitték, hogy a végtisztességet megadják az asszonynak. Szerette Margitot. Ő volt életének egyetlen értelme, egyetlen pontja, akire igazán szeretettel tudott gondolni. Mindig azt hitte, hogy Ő hal meg előbb, hogy Ő fog valami balesetet szenvedni vagy nyavaját összeszedni.
Tudta, hogy ha elveszíti feleségét, nem lesz többet nővel. Teljesen igaza lett. Rá sem tudott nézni a nőkre, de még a fiatal lányokra sem. Egyedül a kislányokat szerette, velük órákig is képes volt játszadozni. Mindig arról álmodott, hogy egy szép napon Margit szüljön neki egy kislányt. Egy kicsike, szőke hajú kislányt. Olyan hajút szeretett volna, amilyen Margité volt. Neki ugyanis gyönyörű haja volt. Imádta a haját. Mindenét imádta. Ő volt az egyetlen, aki imádni való volt számára.
Egy pillanatra gondolataiba méllyedt, elképzelte ahogyan Margittal sétálna most és elszorult a szíve. A cigaretta kiesett a kezéből, mire nagyot káronkodott. Mindig is káronkodott. Mindig is hangos ember volt, s ezt most sem tudta másképp tenni. Az emberek összenéztek, néhányan felé is fordultak.
Nem érdekelte igazán. Nem foglalkozott velük, mint tették az olyan emberek általában, akik közönbösek voltak a világgal szemben, akiktől Isten és a sors mindent elvettek. A gyerekek szerették egyedül, ők voltak a társasága, ők értették meg, láttak benne valamit, amit mások nem.
A szülők is féltek olykor gyermekeiket rá bízni, de amikor látták, hogy mennyire szereti őket és Ők mennyire ragaszkodnak hozzá, hagyták hagy barátkozzanak a bácsival. Ámbár mindig elmondták nekik, hogy vigyázzanak, mert különös ez a férfi. Amikor egészen kicsik voltak a kis lurkók, a falu rémével ijesztgették őket, aki nem volt más, mint Sándor. Persze néven soha nem nevezték, mert több Sándor is volt a faluban, meg hát nemis akarták, hogy kitudódjon a dolog.
Az emberek lassanként elfordultak tőle, mindenki tovább folytatta sétáját úgy, mintha mi sem történt volna. Pedig mindenkit zavart közelsége. Mindenki elítélte őt, pedig azt sem tudták igazán, hogy mért. A légynek sem tudott ártani és ezt ha nemis tudták, láthatták és sejthették a falubeliek.
Fölvette a cigarettát - ami meg maradt belőle -, aztán összetörte és elővett egy új szálat. A széttört mocskos cigarettát mellénye zsebébe gyűrte, ami amúgy is piszkos volt már.
Nem zavarta a mocsok. Úgy érezte, hogy Ő maga is mocskos, hogy így illik viselnie a ruhákat, élnie az életét. Talán legbelül magát hibáztatta Margit haláláért. Tudta azt, hogy Ő is meghalhatott volna és akkor legalább Margit élne. És ilyenkor nem jutott eszébe, hogy Margit is ugyanolyan nyomorúságosan élhetne, mint Ő, mert egyszerűen csak azt látta, hogy az élet mégis csak élet, és létezni jó. Azt már nem tudta volna megmondani, hogy mért jó élni, de jó. Csak neki nem jó egészen...
Arra gondolt, szívesen meghalna. Semmi értelme annak, hogy foglalja a falu növekedő népessége ellenére a helyet, hogy leteszi valahová a lábát és ezzel is kevesebb teret ad a fiataloknak. Tudta azt, hogy Ő már a múlt része. Ő harcolt az I. világháborúban, de a mostani háborúba nem hívták be. Nem mehetett. Meg talán nemis vágyott rá. Tudta, hogy ott békében halhatna meg, sőt még ki is tüntetnék, de abban is biztos volt, hogy gyávaság a halálba menni. Ráadásul nem érdekelte a háború. Nem tartotta helyesnek, nem érezte szükségesnek és már úgyis elmúltnak tartotta mindazt, amit az I. világháború maga után hagyott. "Trianon mamár emlék." - mondogatta mindig -, amiért barátai lassanként el is fordultak tőle. Nem tartották igazi hazafinak.
Nem értették - hiszen nemis érthették -, hogy ha az ember egyetlen kincsét veszíti el, semmilyen gyémánt nem lehet neki kedves többé. Nem értették és Sándor nemis akarta, hogy megértsék. Ő csak nyugalmat akart. És azt megkapta.
Végre megggyújtotta a szájában lógó cigarettát, aztán tovább sétált. Hírtelen egy kislány, Ancsa futott felé és hangosan kacagott. Nézte a férfit, olyan csodálattal és szeretettel, amiből a szemlélő azt hitte volna, hogy édesapjához rohan a kislány.
Sándor azonban tudta, hogy nem lehet az apja ennek a gyermeknek. Más az apja. Az igazi anya, akit Ő el tudott képzelni anyának, már halott és nem messze nyugszik, alussza örök álmát. Pedig pontosan ilyen kislányról álmodott. Annyira gyönyörű volt a haja és az arcocskája! Annyira tele volt energiával! És ami a legfontosabb, tudott szeretni. A szeretet volt az élete ennek a kislánynak, és ez rá volt írva az arcára.
Sándor is mosolygott, és kitárta karját. Kitárta, mintha a saját kislánykája lenne. Ilyenkor mindig elképzelte, hogy milyen lenne a saját kis vérét szorítania magához és haza futni vele anyukához, aki finom vacsorával várná őket. De nem... Ez már soha sem lesz így... - gondolta -.
Egyszerre csak, még mielőtt odaért volna ölelő karjába a kislány, egy süvítő hangot hallott. Ösztönösen cselekedett. Elkapta a kislányt és testével védte. Amitől védte, az pedig egy kézigránát volt.
Évekkel később Anna, a dolgozó nő, megborzongva emlékezett vissza élete ezen perceire. Elmondta, hogy mindent vér borított és Ő feküdt a vér és a hús kellős közepén. És nem tudott mit tenni, csak sírt. Sírni volt ereje. És már nem segíthetett sándoron, aki megvédte őt. Aki szerette, aki őt tudta már csak igazán szeretni.
A faluban megemlékeznek azóta is a szerencsétlenül járt férfiról, aki egy ártatlan gyermeket mentett meg és már tudták, hogy ezzel sokkal többet és nagyobbat tett, mint bárki, aki meghalt a fronton, aki az ellenség gyilkolása közben vesztette életét. És azért ér Sándor tette többet, mert ő életet adott, életet mentett, teremtett, míg azok sokan csak öltek. Életet adott, generációkat teremtett. És Anna azóta is várja, hogy egy nap újra lássa fent, a Mennyek országában az Ő második, igazi szülőjét.

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Egy lélek siralmai

Itt rekedtem.... erkölcsök és kontrollok rácsai között. Miért nem engedsz szárnyalni?
Neked is jobb lesz,hidd el. Nem, nem teheted mindig azt, amit az úgynevezett eszed diktál, bizz már bennem, hagyd, hogy vezesselek.
Kitörni vágyom! Miért nem akarod, hogy lássák mennyire értékes, különleges vagyok.
Áh… hogyisne… már értem, félsz felvállalni, hogy te nem vagy egy sablon baba.
Senki sem az, és mégis mindenki az akar lenni, nem értem!
De eljön majd az idő mikor én fontosabb, leszek, és sajnálni fogod, hogy nem jöttél rá hamarabb. Igen... eljön az idő, amikor nem lesz szégyen az, ha a szemedből én tükröződök vissza. Csak arra kérlek ne nyomj el, én segítek, hogy megtaláld önmagad, hogy teljes ember lehess.
De adj néha ennem, nem ér számomra semmit a kenyér, a víz, adj nekem igazi értékeket, igazi érzéseket. Olvass a világról, hogy megértsd ,miért vagyok, és miért fontos, hogy érezd a hatalmamat. De itt a rácsok mögött nem tehetek semmit, kérlek hagyd, hogy szárnyaljak!

Öld meg!

Sebes árny suhan a széllel,
Fájó emlék lappang a szívben.
Törd össze árny,lopd el tőlem,
Vidd messzi szép emlékem.
Haggyj helyébe tiszta helyet,
Hogy mi jön, tiszta legyen.
Öld meg árny, öld meg bennem,
Minden álmot mi visszamenne.
S ha dolgod elvégezted,
Térj be máshoz, vigyél el
Minden kínt, mi könnyt fakaszt,
Minden szárnyaló vágyat,
Mely többé nem tér haza.
Te csak tépd szét, te csak
Öld meg!

Az élősködők

Gödör mélyén kígyó,alma,
ott a világ nagy hatalma.
Feljebb bennem ott a szívem,
amit súg, teszem híven.
Még feljebb az értelem,
itt zajlik az életem.
S mégis káosz lelkem zuga,
görcsös szívem, mégis puha,
ugrál rajta ördög-angyal,
szólítgatnak édes hanggal.
A határok már elvesztek,
múltam kéritek? Nesztek!
De többet már ne kérjetek,
Lelkem mélyére, haza térjetek.

Olvass tovább…

Olvass tovább…

A költészet hat-alma

Egyet adunk gyermekkorunkban,
Egyet lázadóként,
Egyet bölcselkedve,
Egyet múzsánk keblére,
Egyet az útra lépve,
És egyet a végére érve

-Mi marad meg belőle?…

A könny

Hullnak könnyeink,
Könnyű hulláink,
Úsznak könnyedén,
A könnyek tengerén

Hullnak könnyeink,
Könnyű hullámsír,
Betakar és kél,
Sír az őszi szél

Hullnak könnyeink,
Könnyű hulláink,
Úsznak az élet
S a szél tengerén

Hullnak könnyeink,
Könnyelmű életünk,
Nem száll a sírba,
De sír az őszi szél;

…és hullnak könnyeink

Hajnali Hold

Hajnali fák rácsa mögé
Zárva a telihold,
Kék-rózsaszín fátyol alatt,
Alszik minden halott

Arany-narancs keletről jön,
Öreg nyárfák fáznak,
Amikor az ezüst-ködön,
Táncolnak az árnyak

Téli hajnal fagyj meg bennünk,
Múljanak az átkok;
Olvadjon fel az életünk,
Ébredjetek álmok!

Színes fények énekelnek
Lelkedben, ha óvod,
Jégvirágos birtokodon,
A kristály-koboldot

Hajnali fák rácsa mögül,
A telihold ránk ragyog,
Feloldódik az életünk,
Ébrednek az álmok!

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Gatya

Ha jól meggondoljuk, egy falugyűlés jelentős esemény, meg kell nézni, mi a súlya. A mai viszonyok közepette úgy is lehetne mondani: egy falugyűlés a hiányok felmérése, válságos állapotok kollektív vizsgálata. Maradjunk ennyiben.
Tavasz felé nyüzsögni kell, mint nyári konyhalégynek a ház körül. Vagy azért, mert zöldül a fű és legelőbírót esedékes fogadni, vagy azért, mert jön az ár, visz mindent, amit bír. Az árral szemben ugyan nincs mit tenni, de legalább stratégiázni kell. Névreszólóan meg kell nevezni, ki legyen a legény a gáton özönvíz esetén. Ezt csak a szójárás kedvéért, a gát ugyanis rég elúszott, de ha komolyan vesszük, nem árt tudni, kinek hol a helye nagyvíz esetén.
Ilyenkor mindenki beszél, mindenkiben megindul a nedv, de hát jó, ha van sok vélemény.
Zsolti bácsinak igaza van. Csak Zsolti bácsinak van százszázalékig igaza, mert ő tekintély a faluban, irigyek is rá kicsit. Kint is halljuk Zsolti bácsi beszédét, ugyanis nyitva lehet hagyni már az ablakot, nem árt egy csöpp szellőztetés, a bent rekedt, téli tömény kultúrbűzbe bele lehet dögleni. A klubban csaplárszag és bagariaszag van, és ott van a rég elszívott szivarok áporodott bűze is, de aki egy kicsit is érdekelt a falu dolgában, az szégyenletében is tesz néhány lépést befelé.
Zsolti bácsi olyanokat mond, hogy Fáré, Szápárd, és valami Berd-program is eszébe jut még. De hát neki csak hét osztálya van, tőle senki ne várjon készen megírt pályázatot!
Az emberek a fejüket vakarják. A koponyát meg kell vakarni, ha az ember a falugyűlésen soha nem hallott dolgokról szerez tudomást. Az embereknek olyan fejük van, mintha Szervátiusz nagyolta volna ki, azazhogy kőfejük van, nem értik, Zsolti bácsi mit beszél.
Összpontosítani szemétlerakatra, vízszabályozásra, vidék- és területfejlesztésre, faluturizmusra, és amire még eurót adnak a nyugatiak. A polgármester is elmehetne szemináriumra, méghozzá külföldre, ha akarna. De hát hol a polgármester? Hol vannak a diplomások, a pantallós emberek?
Zsolti mégiscsak jól beszél, tátják szájukat az atyafiak. A padsor alatt eljár a demizson.
Zsolti bácsi: a javaslatoknak súlyuk van, ki írja a jegyzőkönyvet meg?
Nyújtja ujját Nyagyminya János, én írom, Zsolti, én. Bár egy zöld abroszt kellett volna hozassunk a városból.
Tavaly a baj ott kezdődött, hogy a nagy fűz keresztül dőlt a patakon, és televénynek vetette az árt, kezdte az elemzést Pongrác bácsi borúsan. Mire leapadt, a berkekben kavicsmező terült szét. Egy évig hallgattuk, hogy zlutty és zlutty és zlutty, omlik a part magától. Még egy árvíz és elviszi az iskolát. Kettévágja a falut, elviszi az alszeget és elmossa az eget is. Letöröl a térképről. Pogngrácz bácsi azt mondja, restségünket ki se szóljuk szánkon, nagy szégyen, ha elviszi az ár a falut, elmossa az eget is.
Valamit tenni kellett volna.
Kellett volna valamit.
Vegyük csak számba, mit építettünk az elmúlt fél évszázadban, tör a sűrűjébe Kő Zakariás. Nemhogy építettünk volna, még a kuglit is lebontották, elvitték a golyóinkat...
Legolyóztak, legolyóztak...
Építettünk egy millenniumi emlékművet, végzi el a számadást Fenyvessy bácsi. Jó mellel, vastag lájbival támasztja meg az elmúlt ezredévet.
Cseszheted...
Ki volt ez a gyalázatos? Írjad Minya a jegyzőkönyvbe, szóról szóra írjad mind.
Írom Zsolti, írom mind.
Szégyelld magad, Pacák Lajos! Szégyelld magad, Pacák Lajos! Szívd vissza, de most!
Pacák Lajos lehajtotta busa fejét, visszaszívás közben a nyála is kicsordult.
Tisztelt közgyűlés! Lehettünk volna tisztességesebbek is hatvan évvel ezelőtt. Arról beszélek, amikor az oroszok gépágyúval lőtték agyon a szerencsétlen Wermacht-katonát, a Vermessy-kert alatt – ment vissza megint csak a múltba Csiszlik Jóska.
Wermacht-katonát? Hogy jön ez ide, ki volt az a katona? – tátotta száját a közgyűlés.
A Wermacht-katona az Wermacht-katona volt. Ha tisztességesen eltemettük volna, most más lábbelit viselnénk. De nem temettük el a szerencsétlent, mint ahogy Zádogfalván tisztességesen eltemettek egy szerencsétlen Wermacht-katonát. Látom Zádogfalván, hogy TIR-autóról állandóan ölszámra hánynak le gatyát és lábbelit, mesélte el Csiszlik Jóska.
Az nem is gatya, Csiszlik Jóska, hanem selyembugyi! – helyesbített Paczal Gedeon.
Nekem ne mondd, hogy Csiszlik Jóska, mert helyben elvágom a torkodat, te rongy Gedeon!
Zsolti bácsi: a közgyűlést berekesztem! Nekem itt vér ne folyjon! Magyar vér, az istenit!
Vadonatúj irkát forgat a kereszthuzat könnyedén. A falugyűlés beléírva mind. A huzat a forgatással egyszer csak megáll, hiába, az írott szónak súlya van, szellő se emeli. A jegyzőkönyv a hiányállapotokat írja le, meglehetősen tömören: gatya.

Olvass tovább…

Olvass tovább…

A valóság tükre

A valóság tükrébe tekintve,
csontváz burkolatom mögött megbúvó
halvány lelkembe tekintek:
Indián dobszóló harsog,
őseim múltját látom.
Szárnyaszegett fiatalok
az égre tekintve
siratnak egy jobb tegnapot…

Könnycsepp ráncos arcodon

Könnycsepp vagyok ráncos arcodon,
S bár nem ringattak bölcsőben,
S nem koporsó lesz végső nyughelyem,
Rám mégis emlékezni fogsz.
Emlékszel majd miként születtem,
s hogyan simult arcodhoz hűsítő testem.
Szemeddel látok, szíveddel érzek,
S tudok rólad mindent, mit csak tudni lehet.
Ha szükséged van rám, megszületek,
S ha kell meg is halok érted.
Hisz én vagyok az egyetlen:
A könnycsepp ráncos arcodon…

Néma sikoly a világ csendjében

Szörnyű, ármánykodással teli,
mocsokban hentergő emberképződmények.
Dühöngő, szemhéj nélküli, vérengző fenevadak.
Vágott nyelvű, kipeckelt szájú, igazmondó
hazugság-gyárosok bódítják a megkötözve született,
fogyasztókká nevelt, korlátok közé szorított,
életüket halk szunnyadásban leélő birkafajzatokat.
S ezt a hangtalanra hangolt nyomor-csendet
csupán maroknyi, korlátokat felőrlő,
tudatára ébredt embercsoport
néma sikolya töri meg néha…

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Klementina hercegnő születésnapja

Képzeletem messze száll, 1863 áprilisában jár.
Itt áll előttem Klementina, Nápoly- szicíliai hercegnő.
Komornája éppen most segítette rá pompázatos selyemruháját, ékkövekkel teli aranydiadémját. Sürgölődik, forgolódik az Udvar, nagy nap a mai, Klementina születésnapja van.
Károly Szalvátor főherceg, Klementina hites férje, főúri partit rendez felesége számára.
A birodalom legnemesebb főurai hivatalosak ezen eseményre.
18 szakács főz a palota konyhájában. Az ebédlőben a szolgálók, filigrán munkával díszített arany evőeszközöket helyeznek a gazdagon faragott ebédlő asztalokra.
Arany és ezüst kupákat és serlegeket a legzamatosabb óborokkal töltik meg.
Klementina kitekint öltözője ablakából és látja az előkelő vendégek érkező hintóit.
A törékeny termetű nő fogadásukra indul. Szelíd arcán jámbor mosollyal üdvözli az érkezőket.
- Hercegnőm! Fogadd el ajándékomat! – bókol egy éltes főúr és egy rőf kézi hímzésű vörös bársonyt nyújt át.
- Egyenesen Párizsból hozta a futár. Útközben megsérült a ló, megbotlott egy farönkben. Hiába noszogatták, nem akart tovább menni. Gondoskodni kellett egy másikról. A makacs mént meg, lelőtték. A te ajándékod nem késlekedhetett!
- Szépséges Klementina! Én egy aranypántlikás selyemruhát hoztam neked. Anyagát a leghíresebb velencei kalmár szerezte meg számodra. 5 cseléd dolgozott rajta 5nap, 5éjszakát. – adta át egy kalapos előkelő hölgy.
- Én egy velencei tükröt hoztam neked, hogy minden pillanatban láthasd szépségedet. – szólt egy pöffeszkedő úr.
- Nézd ezt a gyöngysort! A legtökéletesebb igazgyöngyökből készült. 15 gyöngyhalász gyűjtötte. Az egyik oda is veszett a tengerbe…
- Drágakövekkel kirakott nyakéket hoztam neked. Középen briliáns, körben rubintok. Az ékszerész magas árat kért érte, össze is különböztünk… De ez az ékszer téged illet hercegnőm.
A látogatók csak úgy özönlenek és terítik ki ajándékaikat Klementinának. Ő csak áll és dermedten nézi a kincseket. Testben itt van, de gondolata messze réved. Protokolláris kedvességgel viszonozza a bókokat.
Elkezdődik a lakoma. Fácánleves gőzölög porcelántál mélyéből, óriási tálon, sült malac gubbaszt, citrommal a szájában. Iszogatnak az urak, egyre hangosabbak, a bor beszél belőlük.
Éppen ebben a pillanatban egy szegény öregember érkezik a palota kapujához.
- Hé te paraszt! Takarodj innen! - áll elébe az őr.
- Ajándékot hoztam Klementinának!
- Te hoztál ajándékot? Te rongyos! Üres a kezed és üres a tarisznyád!
- Ajándékot hoztam!- ismétli az ember. Közben belenéz az őr szemébe.
A kemény katona tehetetlenné válik, így a szegény ember előtt szabaddá válik az út. Úgy tájékozódik bent az épületben, mintha mindig itt lakott volna. Egyenesen az ebédlőbe tart.
A nemes urak arca már püffed és pirosodik a jófajta bortól. Az öreg vándor egyenesen Klementinához megy.
Egyszerre áraszt magából erőt, határozottságot, melegséget, békét, szeretetet, boldogságot. A hercegnő szívében érzi lényét. Sosem látta ezt az embert, mégis határtalan szeretet keríti hatalmába. Átöleli a jövevényt. A nagyurak elképedve nézik. Hogy piszkíthatja be a hercegnő a drága ruháját egy ilyen kopott, poros vászoninggel?!
- Maradj itt a palotában!- kérleli a hercegnő és közben olyan boldogságot érez, mint még soha.

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Az idő mulása

Ahogy mulnak felettem az évek
Ugy törnek rám a régmult emlékek
A nyári napsutés is egyszer véget ér
Beköszönt az ősz és mindjárt itt a tél
Hullanak a levelek a fákrol
És én még mindig álmodom a nyárrol
Álmaimban vissza-vissza térnek
Varázsaik a szép nyári estéknek
Vége van a forró meleg nyárnak
Rám már csak a hideg őszi napok várnak
Holvagytok ti szép tavaszi napok
Holvannak a nyári alkonyatok
Ahogy hullanak a fákrol a levelek
Ugy mulnak el felettem az évek
Néha-néha visz-visza nézek
De már elenálni nem tudok a télnek
Szép volt a tavasz még szebb a nyár
De véget ért, nem jön visza már
Másnak nyilnak a virágok a réten
Másnak ragyog a csillag fent az égen
Én már beérem az ősszel és téllel
Meg a sárga hulló falevélel
Boldog vagyok hogy ez még az enyém lehet
És nem hiába multak el felettem az évek.

Gyere vissza

Gyere vissza hozzám s maradj velem
Nélküled az élet oly örömtelen
Megbántottál engem ugye te is tudod
De tenélküled élni én már nem tudok
Ugy mentél el hogy el sem bucsúsztál
Nem tudod hogy ezzel mily nagy fájdalmat okosztál
Álmaimban még mindig veled vagyok
Éberen is csak terád gondolok
Az én beteg szivem csak téged szeret
Nem gyógyultak még be a vérző sebek
Mondd mit tegyek hogy elfelejtselek
Hogy nem fájjanak ugy az emlékek
Gyere vissza hozzám s maradj velem
Add vissza nekem a régi életem
Ha velem vagy meglásd hogy majd sikerül
Gyere vissza kérlek ne hagyj egyedül
Gyere vissza hozzám légy boldog velem
Nélküled az élet reménytelen
Mert ez a bolond sziv csak teérted dobog
Gyere vissza és én mindent mebocsájtok.

Az én szülő földem

Szeretem a szülő hazámat, én nem tudnék már máshol élni
Nem tudnék más ég alatt aludni és más nyelven beszélni
Én itt születtem, az Isten esz a földet adta szülőföldnek nekem
Mindig is itt éltem, és én ugy, de ugy szeretem
És én olyan boldog vagyok hogy itt születhettem
Itt a fenyves erdő alján, már oljan rég járam ott
Árnyas gesztenyefák de rég pihentem alattatok
Régen ismertem minden fát és bokrot
A domb tetején húzódó fehér akácost
Gondoladtban sokszor felmegyek a hegyre hozzátok
Oda ahonnan oly gyönyörü a kilátás és oly messzire látok
Az erdő most is olyan szép és árnyas mint régen
Csak a ruháit váltogatja tavaszal, nyáron, őszel és télen
Én az őszi ruhakölteményét szeretem
Mert csodaszép szinekben pompázik minden
Eszt a látványt nem tudnám elcserélni semmire
Nincs a világnak összesen anyi kincse
A szemem ujra ragyok mikor e látványban gyönyörködik
A sziven gyorsabban ver, a testem is megfiatalodik
A lábaim is elindulnak maguktol, szinte szaladnak
És én olyan boldog vagyok szülőföldem hogy ujra láthatlak.

Olvass tovább…

Úgy karolt az éjben, mint érzelembilincs,
mely ott lóg a lélek börtönében,
ahol a rácsanyag egy felfokozott kincs
s Istenség maga - a teste éppen.

Azt hittem egy nőt így nem lehet szeretni,
és ott a perc csak álomszökevény,
mit a zavart elme rút tekervényei,
úgy álmodnak, hogy ott se vagyok én.

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Én, ki hittem

Patyolat fészkeket kerestem,
én, ki hittem a szerelmet,
kutattam csendbéli remegéseket,
feszülő inakkal eregetett tekinteteket;
én, ki engedtem
csípőjáró tenyereknek,
térdek roppanását idéztem,
élveztem,
elvesztem
fogak koccanása között,
míg ajkam szerelemsort nyögött,
míg hittem a szót,
testemre sötét árnyakat szőtt,
a kéjben játszó
fakó való.
Idomtalan, tört álmok mentén
izzó selymet font körém
űzött hitem lepke tánccal,
hogy sarja legyen lángoló lárva,
álomcsonkba lobbanásig zárva
tisztán fogant naiv vágyam.


Negyven testen át   

Szemközt állni a cselvetéssel,

figyelni, sóváran miként fest
fülledt, ragacsos vérnarancsszínt
ártatlan szavainkra az est,
s tikkadt bőrét mint rejti mégis,
a nem alkuvó szemfüles test.

Beavatkozás… 

Figyeld, te is, miből való a lét,
ölembe döfve lüktető remény,
izom közé tapadt ökölnyi lény,
feszíti lében épülő terét.

Alig gyerek, ki szíja nő hevét,
faragja őt ezernyi véredény,
mi bár haszontalan salak, de tény,
örökvilág körötte mondd mesét.

Behintve mirtuszokkal, én a díszőz!
Te ráncba verve ülsz akár a bölcs. –  
Vasarcokat feszes mosoly redőz.

Gerincemen szalad le vézna erkölcs,
gonosztevést erény megint kifőz,
kezem nyilallik, öklöt gyűr a görcs.

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Lobogómat fújja a szél

Itt vagyok én a világon,
szép szívemet most kitárom,
lobogómon a szeretet,
lobogómat fújja a szél.

Lobogómmal harcban állok,
tudom, vár rám a halálom,
lobogómon a szeretet,
lobogómat fújja a szél.

Eső esik, szemem könnyes,
eső esik, szívem könnyebb,
eső esik, már nem zavar,
lobogómat fújja a szél.

Futok bátran, szeretettel,
rám uszított vérebekkel,
eső esik és nem zavar,
lobogómat fújja a szél.

Ha elesek a csatában,
porszemként a nagy csatában,
lobogómat lopjátok el!
Lobogómat fújja a szél.

Menj!

Menj, keress szerelmet, tisztát!
Most a törvényt újra írnám,
én nem lehetek szerelmed,
ködpárából csaltak engem.
Semmilyen szándékod, vágyad
nem terelhet, már ne lázadj!

Legyen autód, majd házad,
számolgatva forró lázban,
társad legyen éhes ember,
éhes, bűnös, szemes ember!
Hunyd le szépen két szemedet,
s álmodd át az életedet!

Hogy szerelmed másnak adod,
nem bánt, én már úgysem adok
harcos öklöt, mámorcsókot,
inkább messze elhajózok,
elfeledni minden szépet.
Jól teszem-e? Már nem kérdem.

Költőként itt nincsen helyem,
nő vagy, ringyó, anya leszel.
Vetkőzz! És vérpiros rúzsod
még egyszer színezze húsom.
Majd fáradtan egyet intek,
áldjon meg az Isten mindent!

Panelerdőben

A világ bűvös, hűs takarója,
testemet hűti a csontom is fáj,
így vagyok, lám sok-sok éve folytja,
őrzi életem. Virágzás nincs már.

Álmot ölelek rongy szeretőkkel,
éjekkel csalom a fényes napot,
otthonnak vallom a panelerdőt
és nyomot, szagot soha se hagyok.

Diplomám nincs, a családom csonka,
voltam úttörő és utcagyerek,
nem készültem fel a hosszú útra,
s ha csodát láttam, nem hitte eszem.

Úgy vágyom széppé, emberré válni,
hogy ne vessem meg az összes napom,
hogy szeressek oly mohón, mint régen,
és kerek szemmel lessem a papot.

Kérges lett szívem, tüskés a csókom,
autók rázzák az ablakomat,
száz tonna üvölt percenként. Lázas,
lázadó szívem nem törhet utat.

Elveszett vagyok, ki élni gyáva,
húzom, csak húzom az összes napom,
múltam egy zsákban, s panelerdőmben
pirulnak, jönnek az újabb napok.

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Ars Poetica?

Könnyeden suhanok át a napok felett szárnya szegetten,
söröskupak démonnal zsebem eldugott szegletében.
A Béke oldalán hajózom, a kristály cölöpök törhetetlen csendjébe,
és olvadok az eső áztatta tábortüzek sikolyában.
Időtlen idők óta ezt az álmot kergetem…
Néha megszorongatom, magamhoz ölelem,
de nyálas pikkelyei kicsusszannak és arcon köpnek…

Hogy mit akarok?
Megélni a fáradt hajnalokat,
ízlelni a kávé ízű reggeleket,
Ráhasalni az árnyéktalan valóságra,
Kitárulkozni fényes szikrák között,
a naplementét csókkal köszönteni…
És megírni mind ezt!

Majd teliholdas éjjelen meghalni sápadtan,
könnyesen, és fenséges képekkel,
szétmarcangolt agyamban, miket magammal viszek…

Ballada, jobblada

Pénz! Ez mi hajtja a világ fogaskerekeit.
Ezért mentünk végig az egri hűvös őszben és
A füstös lebujok vonzásában tengődtünk.
Hamvas szilváért könyörögtünk, és nevettünk a pultnál.
Nappal van csak, de már józantalanság kábít,
Üzletben költjük maradék pénzünk,
És bevásárlókocsit lopunk.
Káromkodunk élünk, iszunk, mit sem törődve
A Tisztesség véres bűzös foszlányaival!
Csak szaladunk és fázunk a hold alatt haza,
Tova, fáradtan loholunk a züllés romjai között.
Érthetetlen locsogások süketítik az elménk
Folyékony ábrándokkal teli Káoszát.

Hullásban

Egy levél fekszik kényesen a szél hátán,
A hanyagul széttaposott rágógumik csendes zűrzavarában.
Félénken simítja az aszfalt kövét, miközben a bűbáj jelei szemem elé tolják tiszta szépségét
Az ősznek, és az évek sokaságának ellentéteit…
Léptek zaját hallom előttem, mögöttem és felettem is,
Zajok léptét látom, a lemenő nap utolsó sugaraiban.
Félelmetes borzongás kerít hatalmába, az utca bíbor valóságában.
Repülés, futás, mozgásba lendül a fejetlenség, és elragad fényes kezével.
Végezetül eszmélsz, és rájössz, hogy már véget is ért a séta.
Elaludtál járás közben, s komor álmot könnyezve nevettél.
Ezért vidám lesz a nap…sikerül elfeledni mindent…

Olvass tovább…

Olvass tovább…