Kedves olvasók egy regényrészletet szeretnék megosztani önökkel. Egy olyan regényrészletet, amelynek megírásának itt Pannonföldön fogtam neki, és amelynek kidolgozása illetve írása jelen pillanatban is folyik. Nézzék el nekem, hogy a javítatlan, cenzúrázatlan példány egy részletét osztom meg önökkel, de sajnálatos módon ez idáig a rengeteg munka mellett nem adódott alkalom rá, hogy cenzort és korrektort keressek.

És valahonnan a messze felderengő homályából az égboltra emelkedett sas szárnyainak verdesése játszadozott a napfény csodálatos és millió színben játszó sugaraival. És akkor valahol a mélyben megszólalt a lélekharang, hogy menni kéne. Menni messze a hegyek közé. Felszántani a tarlón maradt földeket és megöntözni a valamikor ezer színben pompázott virágágyásokat. Mert ott valahol a messzi távolt úgy ellepték a bűn és a szenny pokoli mocsarai, mint ahogy legvéresebb háborúk után pusztít a dögvész. A kegyetlen fekély, mely ragályként vándorol faluról falura és megmérgezi az emberek tudatát, megmérgezi az emberek életét, és megmérgezi azt az összetartó egységet, amit atyáinkon keresztül őseinktől kaptunk hagyatékul. De mi képtelenek vagyunk a megérzésére. Képtelen vagyunk arra, hogy amit az Isten az ő jó szándéka és jó akarata által kiosztott nekünk, hogy azt megbecsüljük, és értékelni tudjuk. Mert a föld, melynek gyermekei hűtlenek lesznek annak magvaihoz, már csírájában elfojtódik.
Hát ott keringett a méltán szárnyaszegett, sas valahol a hegyek felől érkezve. Az alföld legében várta a pillanatot, amikor a nagyváros zegzugos utcáiban, felverheti fészkét, és tanítója lehet annak a földnek, amely évszázadok óta a bűn, a szenny és a fertő melegágya. Várta a pillanatot, amikor ebben a bűnös városban, szárnyát kibontva, szembeszállhat a legádázabb széllel.
De most csak szárnyalt szabadon az alföld, párhuzamosan megrajzolt folyói fölött. Érezte a pillanatnak lélekemelő gyönyörűségét. Néha rácsapott a dús és minden jóval megáldott legelőkre. Azokra a földekre, melynek gyümölcsét már rég azok az emberik szedik, akiknek azt Isten ajándékozta a földnek eme részén megtermő javait. A föld urai már rég idegen csőszök, kiknek kezében a sátán fegyvere durran el kegyetlen erővel, megperzselve a megcélzott áldozat ártatlan testét és lelkét. Csőszök, akik a béke követeiként érkeztek a földre, majd abban a csendben, ahol látták semmi dolguk nincs, megteremtették a békétlenséget, hogy ez által felügyelni, zsarolni és fenyegetni tudják annak termelőit.
De a sas szabadon és félelem nélkül szárnyalt a légben, mert tudta, hogy a bűnösök legjobban a büntetéstől félnek. A legnagyobb büntetéstől, amit valahol az égi fényességen túl, a lélek kapuja előtt osztanak ki és visznek végbe mindazokon, akik kárhozatára és kárára voltak annak a földnek, amit a teremtő azért ajándékozott teremtettjének, hogy meglelhesse benne a megváltást és a boldogságot.

Olvass tovább…

Olvass tovább…

A legelső könyv, ami Wass Albert munkásságát illetőleg a kezembe került, az a „Mire a fák megnőnek” sejtelmes címet viselte. Nemrég ezt a könyvet olyan szeretettel olvastam újra, mintha az a gyerekkorom legféltettebb emléke volna. Egy emlék melytől sosem szeretnék elszakadni.

Szívemhez nőtt Varjassy István báró, volt huszárkapitány és felesége, Bátonyi Péter és családja, a Szamos völgyében meghúzódó kis falu, Doboj lakosai: magyarok, románok, szászok és zsidók tragikus sorsa. Küzdelmeiken keresztül a magyarság sorsának alakulását, a szabadságharc leverését követő időket vélem látni egészen a hatvanas évek elejéig. Szertem ezt a regényt mert látom benne azt a építkezni vágyást, amit a mai társadalomban nem nagyon tapasztalok. Varjassy család, aki arisztokrata mivoltában is képes felemelkedni az élet nagy problémáin: hazának elvesztésén, otthonának felégetésén – és új életet kezd. Ez az, amit nem látok a mai magyar társadalomban. Itt, most senki semmit nem akar tenni és mellékesen senkiért sem. De mindenki várja a mások segítségét. Varjassy báró, aki Világos után visszatér egykori birtokára, a mezőségi Torligetre, azt veszi észre, hogy távollétében kastélyát a fellázított oláh zsellérek fölgyújtották, jószágát elrabolták. A báró - immár a "nemzetes úr" - feleségével nekilát széthullott gazdasága újjáépítésének. Volt birtokának egy kis tanyáján kezdi meg új életét: feleségével, a nemzetes asszonnyal. Megtörve és mindenüket elvesztve életet adnak a földeknek. Tölgy és kőrisfákat ültetnek szépülő tanyájuk köré, hogy azok jelképezzék a porba sújtott magyar nemzet életképességét. Talán a legtalálóbb axióma ami az akkori, regénybeli arisztokrata családra vonatkozó volt, ellentétként csillan a jelenben. Negatívumunk az, hogy nem ültetnek, csak döntenek. Segítségére van a falu tiszteletese, Bibarc Ábris is, hogy a császári parancsra elnémetesedő, elrománosodó magyarságot öntudatára ébressze. Kossuth gondolatainak szellemében szorgoskodik kis gazdasága gyarapodásán, szembeszáll az újgazdag zsidó spekulánsokkal, a németérzelmű hivatalnokokkal és a román terjeszkedést szorgalmazó oláh tanítóval is. Varjassy báró gyarapodása természetesen nem tetszik a rebellis magyarokat szétzúzni akaró császári politikának. Elárulják, letartóztatják és négy évre Kufstein várába csukják. A rabság azonban nem töri meg; hazatérve ott folytatja építő munkáját, ahol félbehagyta. Tanyáját virágzó gazdasággá változtatja, visszahozza gyermekeit Kolozsvárról, és szívükbe oltja a felelősséget a magyarság sorsa iránt. Wass Albert történelmi regénye az eljövendő szabad Magyarországért folytatott küzdelem példázata. Ez a cél vezette Varjassy bárót is, de "mire a fák megnőnek" tanyája mellett, rá kell jönnie, hogy a gazdaságot átvevő fiát már más eszmék (is) lelkesítik. Elhagyja a tanyát, ahonnan az új élet kiindult, hogy felépítse valaha volt kastélyukat, származásuk és báróságuk jelképét; mindazt, amit az apja tudatosan romokban hagyott - mint minden bajok forrását. Ez a könyv jó példa lehet arra, hogy a magyarság hogyan tud felülemelkedni társadalmi problémáin. Csak annyi, hogy dolgozni kell, önmagunknak. Építkezni a semmiből is, ahogy azt a Varjassy család tette, pedig ezek az emberek elkényeztetettként vannak bemutatva az igénytelen társadalom részéről. Ezen érdemes lenne elgondolkodni, hogy kik is vagyunk, mit is akarunk és hogy merre tartunk. Jó tananyag lehet erre ez a szórakoztató regény.

Olvass tovább…

"A hitel, tőke hitel." "Bal kezembe Snikers jobb kezembe mars, a léttervezől rég Carl Marx.", "Csizámat nyalja a miniszteretek" - csak néhány olyan gondolat, amiről eben a számában is énekel a Pálos Trend. Hamarosan a blogon egy interjút olvashattok a Pálos Trend tagjaival. Ez lesz a sztároló első cikke itt a www.benczeattila.blogspot.com oldalon. Ezért még érdemes lesz viszatérni!

Olvass tovább…

Amikor kifészkeltetett anyám
a pincékbe tömörített magány
vitt engem a versbe, díjba, révbe,
rugdalva oldalam azt remélve:
a költészet jogdíjat dob felém.
Vacsoráját nem hozta. Kérte én!

Monostorom belső tere még kék
és keresem, ahol eltűnhetnék
s tűnne testem búja, bája, giccse
oda hol a pubban este Niche,
mint hátából kihasított szíjat
hiányolja majd a Nobel díjat.

Akkor rájöttem egyre-másra én
(karakterekből rebegett elém),
hogy egyesek orrba, fülbe, szájba
becsatlakoznak egy éjszakába,
bevéve azt úgy, s ahogy gondolod.
Az érdemért bizony én nem szopok.

Olvass tovább…

Olvass tovább…

1988. szeptember 4-én született. Jelenleg Budapesten él. Foglalkozását tekintve még tanulónak vallja magát. De ugyanakkor foglalkozásának tekinti a színjátszást és az éneklést is. Szabad idejét zenehallgatással, olvasással, filmezéssel, kocsmázással és a karakterekben történő filozofálással tölti. Általános iskoláját a Pécsi Sebestyén általános és zenetagozatos iskolában a középiskolát a Babits Mihály Gimnáziumban végezte el. Jelenleg a Budapesti Gazdasági Főiskola turizmus és vendéglátás alapszakának hallgatója.

Élet

Amikor a fény az út végére ér
egy kristály összegyűjti
és szétszórja színeit a semmibe,
megtermékenyítve őt.
A millió szín egyedül lobog,
él
hal,
de ha felnéznek az égre
kristályok ezrei látszanak
és rádöbbennek saját szürkeségükre.

Vergődés

Egy véget nem érő álom
ahogy az idő sodrát állom
A rét közepéről nézek
Sötét van, nem látom a vidéket

A fülembe szólnak a hangok szúrnak
a szívbe és hívnak és hívnak
Nincs hova mennem a test nem mozdul
bennem a szörny halkan felzúdul

És a Szél meg szólal, zúg a fülembe
és a Víz megszólal, ázik a talpam
és a Föld megszólal, eltemet az Élet,
csak ő hallgat, ahogy ássa gödrömet.

A névtelen

Elhallgat minden, csak azt érzem, fáj.
Mindenki ijesztget,
félek, nincs aki szeret,
s ha lenne is,
elidegenítem magamtól.
Száraz könnyek csomója
nyomja tüdőm ág-bogát,
de nem érzem
a vér hívó szavát
gyógyító szagát
csak orvosságot szopogatok,
de nem használ.
Odakinn csend van,
idebenn ordít valami metál
talán a világ-végéről,
beteljesületlen szerelemről,
eltört álmokról, eltört kapcsolatokról.
Vér patakzik belső szobám falán.
Megszámlálhatatlan test
fekszik a földön.
Mind én vagyok. Kitéptem a szívem,
penge érte karom,
selyem köldökzsinór fojtogat.
Meztelenül állok köztük, meztelen múltam előtt
és a meztelenségen kívül nem hasonlítunk.
Tudtam ki volt, de már nem ismerem.
Kérném vissza rég levett ártatlan lelkem.
Ettől menekültem és
most visszafutnék a megszokotthoz.
Meg kell ölnöm az emléket,
akkor talán újraszületek
egy jobb lélek testében.
De milyen útja lesz majd?
Kóbor lidérc fények
csábítanak mindenfelé.
Nincs többé mell, ami tejjel táplálna,
már csak az eső víz maradt a kulacsban.
Nem látok optimista zárlatot,
se katartikus véget.
Csak egy fehér vonalat a feketeségben,
amely rengeteg másikkal van összekötve
és egyszer vége szakad.
Ennyi van, nincs más.
Csak a kezdet és a vég számít.
Ami közte van céltalan.
Hogy éljek így tovább?
Az álmok szétestek, minden az értelmét veszti.
Meg akarom kapni az életemet!
Most nagyon fáj a meg nem értettség,
a magány, a szerelem mentesség.
Nem megy egyedül és sírni sem tudok,
pedig jó lenne...
Tavat növeszteni lelkem köré és belefúlni.

Olvass tovább…

Két cikken keresztül, két olyan ember könyvéről kapnak ismertetőt, akik pokoli történeteket írnak. Míg az egyi Vujity Tvtrko ezt prózában, addig a másik Bencze Attila versben írja meg a társadalom nyomorát.

Pokoli történetek - különkiadás

A Pokoli történetek segítségével eljuthatnak Vietnamba és Kambodzsába, megismerhetik a gyilkos mezők világát, ahol a koponyák ezrei és a szögesdrótok között mindig zöld a fű. Ezen a vidéken, egy elfelejtett magyar árvaházban élnek a magyar árvák. Történetük lebilincselően izgalmas, majd meglátják...
Aztán bemutatom önöknek az énekes lányt, aki a halállal dacolva csak egyet akart, énekelni, énekelni és énekelni, minden áron. Tartsanak velem a nyugat-afrikai Ghánába, pontosabban Accra-Adabrába is, ahol mézédes az ananász, és ahol egy bűbájos, koromfekete, ízig-vérig magyar ember, Feri bácsi az igazi sztár.
Megismerhetik egy édesanya történetét, aki mindig is könyvet akart írni, de sohasem sikerült neki. Aztán mégis megírta élete egyetlen könyvét - a saját kisgyermeke haláláról.
A huszonöt fejezet segítségével körbeutazhatják a földet Ciprustól Kolumbiáig, bepillantást nyerhetnek a pakisztáni hegyekben élő szemétevő gyerekek életébe, Las Vegas csillogóan titokzatos világába. Megtudhatják, hogyan lesz egy nyugdíjas bányászból vallási guru egy magyar nyomortelepen, és találkozhatnak az Aruba szigetén élő Sztálinnal is. Különös utazások voltak ezek, sok izgalmas, torokszorító vagy éppen mulatságos történettel, amelyek remélem, hogy méltók a különkiadáshoz.

Utolsó pokoli történetek

- Tvrtko észak-koreai küldetése igazi világszenzáció, hiszen a "kommunista mennyországba" a legritkább esetben engednek be idegeneket. Most mégis bepillantást nyerhetnek a világ legzártabb országának szigorúan őrzött titkaiba, a sokkoló hatású Rákosi Mátyás Magyar Kórház mindennapi életébe.
- Megismerhetik a Bobhercegnő torokszorítóan szép történetét, aki halálos betegségével harcolva jutott ki a téli olimpiára; miközben Amerika legendájává vált.
- A könyv bemutatja az AIDS gyermekeinek nyomorúságos életét. A kicsiket, akiket születésük után egyszerűen halálra ítéltek.
- Láthatják, hogyan dolgoznak a halálhamisítók, azok az orvosok; akik �meggyilkolják" a már halott embereket.
- Olvashatnak Máriáról, aki háromhetes nászútra Albániába utazott, aztán hatvan évig, haláláig nem térhetett haza onnan.
- Ez a könyv más, mint a sorozat korábbi kötetei, hiszen ezúttal a szerző saját pokoli történeteibe is betekintést enged.
- Megtudhatják Tvrtko legféltettebb titkait, mennyire rettegett, hogy beteg gyermeke születik csernobili utazása miatt, és azt is, mit érzett akkor, amikor menekülés közben átesett egy holttesten.

Olvass tovább…

Olvass tovább…

A feleség a tükör előtt illegeti magát, és a férjét nyaggatja:
- Ugye, drágám, sokkal fiatalabbnak látszom a koromnál?
A férj leteszi az újságot, szemügyre veszi az asszonyt:
- Nos, a bőröd olyan húsz évesé. A hajad, akár egy tizennyolcasé. Az alakod meg... olyan 25 évesnek tippelem.
A feleség teljesen elolvad:
- Jaj, olyan kedves vagy.
A férj azonban lehűti:
- Várj egy kicsit, mindjárt összeadom...

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Olvass tovább…

1954. február 8-án született. Jelenleg Budakeszin él. Fő foglalkozásának nyugdíjasként az írást tekinti. Novellákat és verseket ír. Szabadidejében olvas, zenét hallgat, háztartást vezet és szapulja a gyerekeit. Amíg el nem érte a nyugdíj korhatárt, a Budapesti Rendőr-főkapitányság (BRFK) alkalmazottjaként dolgozott. Általános iskolai diplomáját a Szendrey Júlia Általános Iskolában, a középiskolait a Vajda János Gimnáziumban, Keszthelyen szerezte meg. Egyetemi, főiskolai tanulmányait a Külkereskedelmi és a Rendőrtiszti Főiskolán végezte.

Ha megöregszel…

Az emlék
csak kellék,
mellyel felruházod
elmúlt életed csupasz romjait.
A szín
csak kín,
mert hamisan szépíti
feledés ködébe merült múltad.
A dallam
csak sallang,
mely hasztalan csüng
az időtől koldussá lett testen.
Az elme
csak telve
lenne jó, de értelme
veszett, üresen semmire se való.
A báj
csak fáj,
ha volt, de nincs,
emlegetni kár, ha ideje lejár.
Az érték
csak mérték,
melynek múltával,
egyenlő leszel végül a nullával.

Érezd a reggelt

Csicsereg a reggel, oszlik a homály,
párállik a lég, ébred a táj.
Cseppen a harmat, dőlnek a szálak,
fűbe lapulnak, pihe-puha szárnyak.
Kábít a hőség, roppannak az ágak,
nyújtózik a táj, minden víz árad.
A tüdő tágul, az elme meg bámul,
mi’ csoda a reggel, mely szem elé tárul.
Rezdül a levél, langy fuvallat kél,
nap sugarával, keringőzik a szél.
Mosoly az arcon, tágul a tér,
a reggel bódulata, lelkedig ér.

Vízparton

Csend - rend
raj - zaj
csobbanás, loccsanás
sustorgás és szárnycsapás
békabrekegés, lepkerebbenés
sima a víztükör
a légtér kiürül
olajfoltok a képen
bealkonyodott szépen
a ritmus nem dalol
a nádas elcsitul
gyúljatok ki csillagok
s hagyjatok,
már álmodok.

Olvass tovább…

Olvass tovább…

(Részlet a Miskolci Lapkiadó, Harmadik Évezred sorozatának, "Az én hazám" című készülő kötetben megjelenő írásomból)

Közel egy éve, hogy hazám Kálvinista Rómájában vertem fel sátramat. És mint szárnyát próbálgató ember ezen a környéken próbálok szocializálódni és együtt élni azokkal az emberekkel, akiket hazámhoz tartozóknak tekintek. De azt kell tapasztalnom, hogy sokak számára én a mai napig is „a román” vagyok. De ha ezen emberekkel a magyarság történelméről próbálok beszélni, már az első pillanatban leintenek és kijelentik, hogy nem hisznek benne. De kiesik a könny a szemükből egy-egy meghatónak eljátszott „valóság-show” láttán. De ez az én hazám!
Ez az én hazám melynek napról-napra zárják be iskoláit, teszik tönkre kulturális intézményeit megölve ezzel szellemiségét. És az a nemzet mely elveszíti szellemi hazáját, elveszíti önön lelkét, vitalitását, és végül fizikai hazáját is. A megfáradt falusi emberek szemében ott tükröződnek a beletörődés és a reménytelenség szikrái. Az egyik napról a másikra való küzdés mára már egy hajsza a túlélésért.
Egy régi mondás jut eszembe ilyenkor: a hazáját az éhező ember szereti legjobban. És itt csillan fel az a remény, hogy jelenünk színeváltozása kitermeli azt az új nemzedéket, akik számára fontos a haza és a nemzet fogalma. A mindennapi problémákkal küszködő magyarság rádöbben arra, hogy csak a közös összefogás mentheti ki ebből a süllyesztőből, ahová az elmúlt időszakba került. Így teremtődnek meg a szellemi értékek is és döbbennek rá arra, amit a mai napig büszkén vallok, hogy „magyarnak lenni: büszke gyönyörűség.
Itt Debrecenben úgy telnek a napok, hogy egyre többet gondolok arra a helyre, ahol a kertek mélyén egy játszadozó kis gyermek álmodja jövőjét, miközben fából faragott kardjával a haza megmentőjének képzeli magát. Amikor Farkaslaka fölött átlépem a dombokat és Székelyudvarhely templomtornyai elém tárulnak, felzokog a lelkem. Szemem megtelik könnyel, és egyre jobban szívembe vési magát a múlt. És ahogy ereszkedek lefele a lejtőn, arra gondolok, hogy bárcsak meglennének még a régi fasorok, az utcát szegélyező ódon épületek. Bárcsak meglenne a régi kávéház és a kávéházban a régi barátok, akikkel együtt tervezgettük a jövőt. Az emlékeimben magammal vitt múlt varázslatos világát szeretném visszakapni. De ahogy telnek az évek, egyre inkább szétszóródik minden. A házak elfelejtik régi pompájuk díszes ruházatát. A gyerekkori társak jobb jövőt remélve nekivágtak a kegyetlen világnak. Csupán az elárvult kávéház várja, hogy végre visszataláljanak hűtlenné vált fiaik. A kiszolgáló arcára barázdát martak az évek, szemében is lankadt a hév. Csupán az elhomályosult szemében érzem azt, hogy mit vettem el tőle, amikor elköltöztem innen. És könnyeimmel küszködve ölelem magamhoz ezt a tisztalelkű embert.

Olvass tovább…

Derzsi Pál, 1954. május 7-én született a Székelyudvarhely melletti Kányádban. 1975-ben a székelyudvarhelyi Tanítóképzőben fejezte be tanulmányait. Tanított Kányádban és Abránfalván. Jelenleg a Nagygalambfalvi iskola tanára. Gyermekkorától verselget. Versei jelentek meg a mára már megszünt Romániai Magyar Szóban, Szonda Szabolcs „protekturátusa" alatt. A "Hargitai Haitsch Gyula Alapítvány" által kiírt pályázaton az elmúlt években kétszer is bekerültek versei a legjobb tizenkét költő alkotásai közé.

Reggel veled

Körmözi, csilló jégvirág, táncát,
szirmain áttört szőttes az ég,
tejtükör-éjen dér haja szánt át,
csikland, a mély most zeng kicsikét.

Zúzmara-pajkos hallali ének
hajlik a kertre, áznak a fák,
mintha csak álmod játszna a fénynek
tán sose hallott vágy-muzsikát.

Lassan az érről fölmeri csendben
hűs pirkadatnak arcát a Hold,
jégbibe-táncban izzik a kertem,
kéje beszökken, árad, felold.

Zizzeni, foncsor jégvirág, táncát
szirmai százát kékli az ég,
kék ugar méhén vér tüze szánt át
fölcsap a mélység, lehull, elég.

Tél

Kedved hó-szántó, mókás cibóka,
jégtű-ösztökés tél szakad,
csillagport szitál felhők fakója:
szavamra így simul szavad.

Lépted ma csapongó, tarka dallam,
ág zizzen kéken, s táncra kel
parttalan szigetként, lankadatlan:
az erdő rólad énekel.

Szélcsuklyák buknak gót ívű égre,
kedvébe pólyáz tág havas:
pillék rajában blúzod fehérje
huncut kis halmokat havaz.

Őszidő

szűköl elványadt hited, falak pengéin
végig a szél nyüszít, viháncol,
s szürkén szitál a málló kvarc pora
mit magad s valamikorod között
szürkülő kékség s a nyárfasudarak
súlyos örvénye forgat, s észrevétlen
- te még talmi győzelmek táncát járnád -
útjaid fölé ködkátyús ősz reked,
magába bolydul lassacskán a rend,
s egyszer csak hőkölő, rémült parány vagy
ujjnyi párkány szédítő magasán - otthonod?
- örök a túlpart, már el nem érheted.

Olvass tovább…

Olvass tovább…

2009. február 18-án szerdán este 9 órakor, életének 72. évében meghalt Balaskó Jenő. Temetése 2009. február 27-én délután fél kettőkor lesz a Rákoskeresztúri Új köztemetőben (Budapest, X. Kozma u. 8-10.).

„A szolgaságnak ilyen vége lészen
égett mezők lusta lova -
a rondák egymást etessék teljessé -
szemem nyomán ne tűnj tova”
(Balaskó Jenő – Az irigység a következő etap)

Mikor annak idején, kezembe vettem Balaskó Jenő száguldó szellemszőnyegének, részleteiben megformált és a sorok mögé elrejtett gondolathalmazainak versekből összekreált kötetét, arra gondoltam, hogy az emberek gondolati síkjai végtelenebbek a beláthatatlan időnél. A politikai szférán túl, a liberális és megmondó Jenő bátyám, mindig is tisztán látta és élte át a társadalom sanyargatott szegmensének létét és voltát. Egy olyan emberről beszélünk, akinek könyvei demonstratív célokat szolgáló szóróanyagok voltak, maga Göncz Árpád pályafutásában is.
A „Mosolyrapszódia” című kötete előszavában a következőket írja: "Vallom: minden magyarhoni polgár közeli testvérem, rendíthetetlenül velük vagyok. Mindenkivel. Én a hazát úgy szeretem, hogy a legárvább erdei ösvényen is úgy megyek végig, mintha a manhattani utcákat ölelném magamhoz, bár: mindegyiküknek más a dolga velem. Tegyék. Én immár mindent elviselek, ezért politikai ellenfeleimtől is elnézést kérek, ha olykor keményebben fogadtam rúgásaikat, mint amire számítottak. Mindenesetre többre becsülök egy lovagias ellenfelet, mint egy senkiházi elvbarátot. Tartós haragom senki ellen nincsen, de a naivitás bája kipusztult belőlem. Remélhető: gyermekeink nem értik majd, milyen kemény küzdelmekben teremtettük meg az áhított és örökösen eltaposott magyar szabadságot."
De 1994 után a lovagias ellenfelek száma csak csökkeni látszott, és Jenő bátyám bárhogy is vívta harcát, nem talált magának értő, lovagias ellenfelet a senkiházi elvbarátok szegmenséből.
Egy 2003-ban, hozzám címzett levélben a következőket írta: „Egyre jobban megfolytnak a semmiházi politikusok. A nép butul. Belefáradtam ebbe a teherbe és sokszor úgy érzem, nem akarok magyar lenni. Nem akarom szeretni a közönyöseket. De szeretni akarom, azt a földet, ami befogadott. Szeretni akarom az igaz magyar embert, és magyar akarok lenni.”
A Példás életút után, Jenő bátyám itt hagyta a földi árnyvilágot. Nekünk pedig maradt a remény, amivel bíztatott bennünket, s amiről ő talán már meg is bizonyosodott: "Bízom abban, hogy az Isten által részekre-kacagott világ, külön-rácsot tépő külön-kezeink, külön-börtönbe zárt szemeink végül is teljes egységet alkotnak - az Ő szívében. Ha erre figyelünk, értelmét veszíti az a rosszérzés, hogy miért is különbözünk egymástól olyan fájdalmasan."
A „Sírfelirat” című versének margójára írtam néhány sort, hogy megmaradjon neki az örökkévalóságba:

„Hamuvá tört hajad, tested.
És aki hord hű keresztet
az voltál te, egy mélymagyar
s most nagy, rusztikus kő takar.”

Jenő bátyám pihenése legyen csendes és emléke áldott. Mert eszme volt köztünk: egy eszmélet. Fájó szívvel búcsúzok tőled és továbbviszem utadat, hogy nyugodt szívvel pihenhess az égiek között.

Fájó szívvel: Bencze Attila

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek önök közt. Amikor hazavágyik a szívem Erdélybe, és gondolatban már otthon érzem magam, a lelkemben egy kegyetlen feszítést érzek. Egy kegyetlen feszítést, amit az itt élő emberek szeretetének hiánya okoz.
Beleszerettem ebbe a faluba! Beleszerettem, mert tele van talpig becsületes és lelkiismeretes emberekkel. Tele van önökkel, Kedves Bárándiak! És ezt köszönöm!
Levelemnek oka talán a hitvallásom, mely szerint a közösség boldogulása nélkül, nincs egyéni boldogulás. Most rajtam a sor, hogy valamit tegyek.
Gondolom, hogy értesültek már arról, hogy tavaly Decemberbe megjelent verseskötetem, mely azóta Báránd nevét dicséri a Magyar Írószövetségtől, az Erdélyi Magyar Írók Ligáján keresztül, egészen a külhoni magyarságig.
Úgy gondolom, hogy mindig ott kell segíteni az adott társadalmat, ahol a leggyengébb. Éppen ezért úgy látom jónak, hogy az önök által megvásárlásra kerülő könyvek 30 %-át, az Iskolának ajánlom föl.
Könyvemet megrendelhetik a 0630-406-8169-es telefonszámon vagy e-mailon keresztül és időpont egyeztetés után, eljuttatom önökhöz.

Legőszintébb tisztelettel:
Bencze Attila

Olvass tovább…

1991-ben megszületett Székelyudvarhelyen, rásikítva az akkor éppen halk, forradalom után lecsillapodó világra, mikor is a szabadság "illata" áramolt keresztül milliók szívein és látszólag édes volt a szmog ... Izgő-Mozgó gyerekkora után az Orbán Balázs Általanos Iskolán át jelenleg a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola padjait kopogtatja. Leventének egy olyan versét szeretném megosztani önnek, amelyből talán legjobban láttam a mester és tanítvány közti kapcsolat napi eszmefuttatásokon való túllépését.

Kibédi Levente: Tépj szét idegek

Fáradó torok, izzadó bőr,
a bor . Tépj szét idegek!
Nem bírom fejem, reszket mindenem,
Habosra nyúlott kutya lehelet:
Tépj szét idegek! Nincs ihletem.
Rágós, gyúrt zizzenet zörren szanaszét,
A mellékhelyiség kapuján feléd.
Hitted, élvezted e sóhajtás izét,
Elfogott a vágy s néma szenvedés.
A gondolat merész, rettegett lázasan,
Láttam. Vajon miért?! Tépj szét idegek -
Míg várakoztam, felnéztem a fénybe,(…)
Az ajtó nyitva, az ajtó előttem.
Majd becsukódott, hallani zaját,
Halkan búcsúzott, itt hagyva mosolyát…

Meg kell vallanom, hogy a szavak szájba adásában hatalmas szerepem volt. Egy olyan emberről van szó, aki minden különösebb indok nélkül nyíltan kérdez, ha nem ért valamit. De lassan rádöbbenek, hogy nekem is van, amit tőle kérdezni. Bár szokás, hogy tanítvány előtt a mester mutassa meg tudását, de állítsuk egy kicsit fejre ezt a világot, mert úgy celeb. Éppen ezért arra gondoltam, hogy felrúgom a minden erkölcsi normatívámat megkötő köteléket és kirukkolok egy erotikus verssel, ami ugyan már megjelent egy két irodalmi portálon, de itt egy kicsit neccesnek tűnt.

Bencze Attila: Tied az érdem

Bordószínű, illatos az ágyad
vaj testeddel táncot lejtek épp
s míg lepedőd ráncosabbra fárad
kéjes arcod mesél éj mesét.

Arcod ég a szirom-lobogásban,
kendőzetlen titkod én vagyok
s szeretsz akkor is, ha rigolyám van.
Megfertőz az arcod s illatod.

Kézfejeddel testem navigálod,
sóhajtasz akár a nyári lomb.
Visszaszállnak messzi ideálok,
egyre jobban átkarol a comb.

És élvezzük itt a panelgyönyört,
a hajnal szemét az ablakon.
Verejtéket habzó és meggyötört
testünkkel, a lelkünk ringatom.

Estére majd a rózsát elhozom
s benne neked három évemet.
Lelkileg én gyenge vagyok, tudom.
Szerelmünkben ez az érdemed!

Olvass tovább…

Már önmagában a szám címe is sokat mondó illetve sejtető lehet, és megbotránkoztató a tulságosan prüd emberek számára. Hallgassák meg: Csináld, csináld jól csináld, nehogy szégyenbe hozzál.
Igazi zenei szabadelvűség, ahol a balkáni ritmusok keverednek a magyar szöveg és dallamvilággal.

Olvass tovább…

Tizenegynéhány éve próbálom ablakomból kifigyelni a szilárd rendben változó világot. Megpróbálok a papírhajómmal (melyet a káprázat csal) átevickélni a túlsó partra, ahonnét visszanézve valóságos lesz az út. Megpróbálom ha akadozó nyelvel is, kimondani a dadogva is alig mondhatót. Akarom hogy higgyenek nekem, és szeressenek. Vagy legalább a verseimet. Akarom hogy szerethessek és hogy higgyenek nekem. Vagy legalább a verseimnek. Hogy higgyen nekem a mindenség és az ember. Hogy hihessek a mindenségben és az ember, a költő értelmében. Az ember szívében és a mindenség reményében. Hogy elhihessem azt is: egy szavamtól szebben forog a csillag, szebben szeret a szerető. Hogy elhihessem azt is: szavamra a mindenség hallgat. Ha bele is halok ebbe. Ha tudom is: boldog az, aki hamarabb bolondul meg, mint hogy a vágyai beteljesülnek. De kitartok a költészet mellett, ha sokan azt susogják is, hogy nem illek hozzá. Egy őrült lélek. Olvasókat keres, akik eddigi munkáim nagy részét elérhetik a Magyar Elektronikus Könyvtár, illetve a Börzsönyi Helikon oldalán is, -ahogy a Napsziget, vagy a Polísz c. folyóiratok lapjain is találkozhatnak nevemmel, és írásaimmal.

Az átok és a halál

Borzalmas vára akár a ketrec,
Romjai közt fütyül a deres tél;
Amerre csak félve meredhetsz,
Mert Te is a rabságába estél.

Szörnyű Úr Ő, nincs nála erősebb,
Titka iránt nem lehetsz közömbös;
Oltalma nincsen, -szíve merő seb,
Királyi ruhája vörös köntös.
Ezer éve keresi nyugalma írját,
Rémítő kínja pokoli rendjel;

Dideregve lakja néma sírját,
Rémregény-hős Ő, keserű keggyel.
Az arca régen volt hogy megolvadt,
Kívánja a poklot, akár a mennyet;
Unja bámulni a teli holdat,
Lidércként a falak közt hol senyved.
Arcát rég fordította a nap piros tüzére,

Gondja zajlik akár a dagadt ár;
Rémíti a fokhagymák füzére,
Ón tükrökkel szemben dühe barbár.
Farkasként ordít, -szíve deres rég,

Vágya cifra és szedett-vedett lom;
Átkának kulcsát sokszor keresték,
Lelke hideg, -kongó mint a templom.
Olcsó filmek száza vele heccel,
Gond akad közülük nem kevéssel;
Alakját csúfolják végtelenszer,
Tarkón lövéssel, -szemmelveréssel.
Olykor kéznél akad egy-egy fejsze,
Talán hogy ne tudjon hőbörögni;
Temetni nem unják ezredszer se,

Rút Júdásként fa ágára kötni.
Életét mind félremagyarázza,
Minduntalan rejtve marad a lényeg;
Titok: a nézőt a láz miért rázza
Ennyire, mikor mi vagyunk a lehetetlen lények.
Tiporni a másikat legfőbb vágyunk,
Távolban a parttalan sötétség;
El úgy ringat a halálos ágyunk:
Itt egyre megy már a hit és a kétség.

Istenjárás

A kihalt utcákon végig kaptat,
le-leül a házak küszöbére;
elfüggönyözve már minden ablak,
és Ő bottal kopog mint a béke.
Hangtalanul: minden álmot sajnál,
amíg vereslik a nyírfa kérge;
hangja nem jut tovább egy-egy fánál,
amíg farkasok gyűlnek a vérre.

De Ő közöttük jár áhítattal,
hogy egy-egy vadat megtáncoltasson;
nem várja üveggel borított asztal,
nem várja jó tekintetes asszony.
Nem szól: a holdnál is jobban hallgat,
levélnyi remény sincs a tavaszra;
lábai nyomán izzik a harmat,
őszi fény egy percre sem marasztja.

Suttogását egy csillag se hallja,
és rá se kiabálnak hogy vesszen;
beletörli vérét az égalja,
a dombon az akác összerezzen.
Még csak ki sem verik a faluból,
de még csak meg sem kapja a botot;
kihalt az utca és Ő nem lohol,
alszik mind az elgyámoltalanodott.

Van akinek megreszket az ina,
van aki szederjes álomra talál;
foga kevés azzal kell vacognia,
míg száján vegyül a könny és a nyál.
Aki felkel: nem a látogató miatt
jár fel-le akár egy kóbor török;
őrzi a sok omladozó falat,
és évődik akár az ördögök.

Még csak a nap sem sírt lemenőben,
Utána, ki bűneinket hordta;
majd eltűnt egy lombtalan temetőben,
miután nadrágját leporolta.

*
Másnap ki szeretné se találja,
kibújni a melegből neki sincs mersze;
neki is szakállá nő borostája,
míg csattog a fagy akár a fejsze.
És ő is elhiszi: a tél örök
lesz, és megvet majd minden protokollt;
az állat is rúg, harap, hőbörög,
egy vörös folt előtt, ami talán
a megváltó kiontott vére volt.

Egészen enyém

A fény
szuronyként villan.
De én napszemű reggelről álmodom,
üvegpartokról,
faragott hullámokról
a Nap alatt.
Olyan ablakról,
amelyen át a tavaszi ég,
a végtelen is látható.
Szavakról
miktől menekül a köd.

Most zokog a szerelem,
sírnak a rügybe hervadt álmok,
az ázott szélben a riadt föld.
Talán örökre elmarad
a megálmodott,
csodálatos téli éjszaka,
azzal a lánnyal, aki
mindig megkísértett,
és csillogott,
akár a metszett pohárban
az aranyszínű bor.

Akit hátamra vennék,
míg a hold feje vérzik az égen,
és a fény
gyűrűző köröket ver a tóban.
Akinek volna még,
volna még valami
mondanivalóm.
A hegyekről, a folyókról,
égről és földről,
kettőnk dolgairól,
az emberiség nevében.

Olvass tovább…

Olvass tovább…

A Magyar Napló a magyar írószövetség igazi arca, hébe-hóba megvásárolható ugyanúgy, mint a Kortárs folyóirat. Hamarosan elindul internetes portálunk bevásárlókosaras része is, ahol olyan irodalmi alkotásokat vásárolhatnak, amik megállják a helyüket a porondon.
A Magyar Írószövetségben 2009. február 25-én (szerdán) párhuzamosan két programot is tartunk: 17.30 órától a könyvtárban Michel Deguy Párizsban élő költő lesz a vendégünk, ahol bemutatásra kerül a szerző PÁRIZSI SPLEEN (Ford. Farkas Jenő, Palamart Kiadó) című könyve. A költővel beszélget: Pál Ferenc az ELTE Portugál Tanszékének és Farkas Jenő az ELTE Román Tanszékének vezetője. Tolmács: Vajna Tünde.
18 órától a klubban az Afrika hangjai sorozatban Somló Ágnes (Pázmány Péter Katolikus Egyetem Angol Tanszék) tart előadást „Tsotsi az antihős avagy mivé lett az ember az apartheid-rendszerben?” címmel. Az előadás után Athol Fugard „A halál mosolya” című regényének megfilmesített változatát vetítjük le, melyet az előadás során mutat be a fordító, Somló Ágnes. A Magyar Írószövetség a programjait az Írószövetség könyvtárát működtető EX LIBRIS Könyvtári Alapítvánnyal közösen szervezi. A programokat a NKA, a MASZRE és a TEMI támogatja.
2009. február 24-én, halálának 173. évfordulóján a nagy magyar ódaköltőre, Berzsenyi Dánielre emlékezünk, aki életének utolsó évtizedeit községünkben töltötte adta hírül a niklai Berzsenyi Dániel Általános Iskola és Óvoda illetve a község önkormányzata. A megemlékezés a niklai temetőben lesz délelőtt fél tizenegykor. Egyházashetyén és Niklán 2006 óta együtt emlékezik a két község a legnagyobb magyar ódaköltő, Berzsenyi Dániel születésének (május 7-én a szülőháznál) és halálának (február 24-én a sírjánál) évfordulóján. Egyházashetye és Nikla községek minden Berzsenyihez kapcsolódó évfordulón együtt emlékeznek. Ezeken az ünnepélyeken részt vesznek Vas és Somogy megye vezetői, az országgyűlési képviselők, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság képviselői, s nem utolsósorban a költő leszármazottai.
A Magyar Írószövetség Avantgárd Szakosztálya, a Bohár András Kör szeretettel meghívja könyvbemutató estjére 2009. február 24. kedd 17 órára a Magyar Írószövetség székházába (1062 Budapest, Bajza u. 18.). Az esten bemutatjuk Juhász R. József Szedd szét! című kötetét. Ismerteti: Dánél Móna irodalomtörténész a Kassák-kód című könyvet. Bemutatják a szerkesztők: Juhász R. József és H. Nagy Péter. Házigazda: Szombathy Bálint.

Olvass tovább…

1951. február 8-án született a Vízöntő havában. Jelenleg Debrecenbe él. Talán szülei korai elvesztése miatt kezdett el írni nagykorúsága kezdetén. Bölcsész végzettségű. Volt orvos-írnok, egészségnevelő, közművelődés-szervező, újságíró, tudományos segédmunkatárs, könyvtáros. Pályáját szociális munkával zárta. Írásai több ifjúsági és üzemi lap közölte. 2008-ban több vers-pályázatát antológiákba szerkesztették (Accordia Kiadó, Barátok Verslista, Anárbo Kiadó) és úgy érzi, továbbra is lenne közlendője, a szépirodalom közelében szeretne maradni.

Mindössze ennyi

hát ennyi volt az ennyi?
hát ennyi volt a semmi?
senki se tudott úgy szeretni

hát ennyi volt az ennyi?
nem jött golgota, se virág
nem nyílott golgotavirág

hát ennyi volt az ennyi ?
hát ennyi volt a semmi?
senki se tudott úgy szeretni

nincs kereszt,se sirató
nincs fal, se ágy kiadó
siratófal eladó

tiszavirág, tiszafa,
hol jártál az éjszaka?

hát ennyi volt az ennyi ?
hát ennyi volt a semmi?
senki se tudott úgy szeretni

élet , élet kérészélet
szerelmetlen méreg-élet
szeretetlen szégyenérzet

Ávételi elismervény

Alulírott elismerem,
hogy a mai napon,
csuhéból tákolt testem
repülő égő csóvákkal,
füttyös kedvű csókákkal
nem barátkozott,
fejemre madarak ellen
kalap húzatott,
számba varázsszó helyett
cukorrépa szúratott,
tékozló varázs,
fuldokló parázs
könnyedén túladott.

Mankóból hevenyészett
fél karom csikorgásait
vadludaimnak letagadtam
a szélre fogva.

Fentiekért
megbecsülésem
átvételi elismervényen
azonnali elszámolás terhe mellett
átvettem.

Kesergő a fájdalomhoz

Oxigéntelenített levegőben
nem rezdülnek hangszálaim,
szemem, mint két odú parázslik.
Karom erejét a magány
szögesdrótjai felszántották.
Ujjaim hegyéről elreppentették kendőiket
csacska tündéreim.
Torkom titkaimat fuldokolva őrzi,
ragacshajam neont cikkázó denevérek cibálják,
Hínártestem szilánkokká vált.

Pipacsszámat kékre marta a hideglelés.
Kétségekben kicserepesedett ajkaimat
szavak jégesőcsonkjai felszabdalták.
Szirének mézszínű csobbanásai
bárgyú küklopszokká váltak bennem.

Igérem,
nem vet többé színes petárdákat bennem a fény,
halvány csillagaimból nem öntök többé tejutat,
savót nem látok többé szivárványnak,
szurkot soha többé kacagó éjszakának,
darócot nem hiszek láthatatlan kaftánnak,
lyukas sarut százlépő csizmának.
Igérem,
többé szitáló ködbe lehelve nem suttogok többé
kedvest toporzékoló jégparipák nyakába.

Szívemben kialudt tábortüzek,
meghaltak a vizek
kifújtak a szelek
bennem.
Pillámra nyirkos fal zuhan
imámra pogány sáskahad.

Kerékbatört pillanat
borotvája sikolt torkomba :
avarban pihegő, törött szárnyú,
bíbortollú
sasfiókám harmatcseppért könyörög.

Olvass tovább…

Olvass tovább…

1989. április 13-án született. Jelenleg Törökbálinton él. Miután Budakeszin befejezte a Széchenyi István Általános Iskolát a Bálint Márton középiskolába került. Innen felvételizett a Budapesti Corvinus Egyetem Tájépítészeti Karára. Irodalmiságát tekintve a jelenkor eszméjének burkolt megfogalmazásába bonyolódik, olyan alkotásokon keresztül, ahol rávezet társadalmi problémáinkra.

Kis terem

Csak hangok mik verődnek csendben a kövön.
Futkosva hideg a hátamon, öröm.
Egyedül valahol sötétség, rideg.
Pepita padlókon lecsap a hideg.
Csontunkig mászik, s féregként hatol.
Testünket emészti, s fagyottá csahol.
Üresség szele süvítve táncol.
Rideg fény arcunkra makacsul ráncol.
Fekete, fehér, távolra csillan.
S emléked tartalma lassan csak illan.
Közeli zongora fájdalma koppan.
Húrjai szakadtan, arcomba toppan.
Sötétkék köd halom terít a falon.
Valahol kijárat, nem bánom, hagyom.
Időtlen perceken gyengéden mászol.
S elfojtott órákon keresztül ázol.
Ott maradsz egyedül aprócskán elbújva.
Nem bánt ott senki, ott portól se lefújva.
Lám kisebb a fénysugár, s egyre csak töröm.
S csak hangok mik verődnek csendben a kövön.

Álmok tövében

Fagyott cseppek ajkadon csüngve.
Mint képzelet alkotta hajadon táj.
Hófehér bőrén sötétlett arca.
S szemében fénylett minden, mi fáj.

Gyönyörű álmok pillangó képét.
Selyemháló szőtte vágy szabta szét.
Édesded alakján játszotta lényét.
S sötétből teremtve fogant a lét.

Mely gyilkosabb, s kegyetlen hadészi kéj.
Eltapos anyátlan, árva gyermek.
Menekülj távolba, hol gyengéd a lélek.
S felejtve zord jövőt szeld át a vermet.

Ennyi csak szó, mely értelmet takarhat.
Méhében nevelve édesded álom.
Fénysugár tengerén hánykolódsz rejtve.
S leszel, mint mámorban édes halálom.

De vágyak csak, képek, gyermeteg szavak.
Elvakít, valóság, s alig láttalak.
Kedvesem porhüvely teste csak hever.
Lelkétől fagyottan emléket nevel.

Hisz meghalt ő, kegyetlen Ámori lény.
Eltépte szálait, elhagyta fény.
S üveges szemekkel meredten kérlel.
Ne hagyj el kedvesem. Csak szerelem érlel.

Harangszó leránt most valóság kövére.
Esőcsepp koppanás koporsó szögére.
Szép szeme nem kérlel, s nem néz rám szeretve.
Feladta szerelmét, hiába keresve.

Alvilág arctalan, s hangokkal hál.
Édeskés valóság most a halál.
Szerelmem felhevít, s fagyottan összezúz.
S ki tépve lelkemet magával mélybe húz.

Aranykor

Belefulladok, érzem a szakadt világ zajába.
Kényében fetrengek szomorkás hanggal.
Fáj, ha ránézek, s éget, ha nem.
Rabjává váltam szabadság szemének.

Jövőbe lát, de csak jelenben táncol.
Elhagyva magjait, álmokat nevelget.
S párába oltja dacos kis tanait.
Fuvallat dönti romokba létét.

Vágyjuk a múltat életre kelteni.
Mentsvár csak, menedék, elveszik haraggal.
Miénk a világ! Kiáltják veszetten.
Savaik marják kezeink fényét.

Véres a verejték, de elfedjük nevetve.
Púderbe mártva arcunk még nedves.
Ám takar, s ha nem látjuk édes a jelenet.
Csak csendben sír értünk az ezüstös hold.

Ez hát a jelened? Maga az élet.
Élvezed javaid árát megszenvedni?
Kell ez hát neked? Zengi a harsona.
Demagóg válaszok lengenek nyakadban.

Eltorzult áldozat fekszik az oltáron.
Érettünk ontotta mézédes vérét.
Felfogják Grálokba, s eladják haszonnal.
Szép fehér szűzleány, reklámarc, megoldva.

Lopjatok, csaljatok, szavakba haljatok.
Elfutnék, rohannék álmaim felé.
De láncon tart szentetek fénye az égben.
S sebekkel lelkemen kúszok a sárban.
Reménybe fonva ujjaim perceit.

Ez neked szép világ, s szép remény gazdagon?
Láncra ver, s meggyötör gyermeki léte.
Elkísér, megkísért, vágyakba folyt.
S ártatlan szemekkel szidja a változást.

Mely a küszöbön lebzsel, tettekre vár.
Elhajtom legyengült elméket hát.
Jöjj felénk édes, szikrázó báj.
Új világ hangjai játszatok selymesen.

Olvass tovább…

Meg kell önöknek vallanom, hogy egyik kedvenc dalom a Szomorú Vasárnap. Az interneten böngészve több mind 40 változatása bukkantam rá, nem beszélve arról, hogy erre a dalra alapozva nemrég egy film is született. Teljességre nem törekedhetek, de megpróbálom néhány kedvencemet bemutatni.
Először is röviden a dalról. Az eredetit 1933-ban írta Seress Rezső, amihez illő szomorú dallamot kreált. Később erre került fel Jávor László verse "Szomorú vasárnap száz fehér virággal / Vártalak kedvesem templomi imával", amely az angol fordítások és végső soron a dal nemzetközi sikerének alapja. A dal hamar hírhedtté vált, állítólag sokan lettek miatta öngyilkosok vagy hagytak hátra búcsúlevelükben egy-egy idézetet belőle. Szerte a világon sok rádióadó betiltotta a dalt, pl. a BBC is (egészen 2002-ig!). Talán nem meglepő, hogy a szerző, Seress is önkezűleg vetett véget életének '68-ban. A szöveg angol fordítása még a 30-as években elkészült Desmond Carter és Sam M. Lewis által.
Néhány ismertebb név a dal számtalan előadója közül:
Billie Hollyday, Genesis, Ray Charles, Elvis Costello, Sarah McLachlan, Björk, Sinead O'Connor, Heather Nova, Kronos Quartett, Diamanda Galas, Marc Almond...
Míg Magyarországon háttérbe szorult a Seres szerzemény, addig nyugaton a reppen keresztül, a rockon át a komolyzenéig, minden stílusban kiadásra került az öngyilkosok dalának tartott szerzemény.
Nagyon nehéz volt választanom, hogy melyik két változatot osszam meg önökkel. De úgy tartom illendőnek, hogy először is egy magyar énekesnő szájából hangozzon el, Marozsán Erika személyében, aki a Szomorú vasárnap (Gloomy Sunday) című angol film főszereplője. Második videó klip pedig egy angol feldolgozás filmbeli képekkel teletűzdelve.

Olvass tovább…

1988. november 12-én született. A Budapesti Corvinus Egyetem pénzügyi és számviteli szakán tanul. Számára az életben a legfontosabb Isten, a haza és a család.
Körülbelül 10 éve vágott neki a regényírásnak, amit Orsolya a nem csekély fantáziájának tulajdonít. Bemutatkozóját egy Albert Einstein idézettel zárta: "A képzelet sokkal fontosabb, mint a tudás. A tudás véges. A képzelet felöleli az egész világot.




Gyermeki őszinteség

Zakatol, dübög a metró. Fékez. Zsúfolásig tele van, de azért felszállnak még rá, amennyien csak be bírják préselni magukat.
Emberkonzerv.
Elindul, kapaszkodik a millió munkába igyekvő, s bámulnak előre, talán a gondolataikba merülve, talán valamelyik felragasztott reklám szövegét böngészve.
Öreg néni kerekes szatyrot húzva próbál közelebb jutni az üléssorhoz – talán lesz valaki, aki átengedi a helyét korára való tekintettel.
Iskolás kislány, hátán nehéz kockatáskával már pattan is fel, had üljön most már a néni. Ő persze rögvest le is ül, s egy „köszönöm” kibökése közben panaszkodni kezd a fájós lábára, s arra, hogy mekkora tömeg van, no meg a fiatalok udvariatlanságára: hány meg hány ül nyugodtan, s nem adja át a helyét. Ő mindig átadta, ezt állítja.
- De akkor is csak egy helyre ülne a néni. – feleli a kockatáskás kislány kedveskedő mosollyal, s közben a kapaszkodót el sem érve próbál állva maradni, míg a metró fékez.
A néni persze sértésnek veszi, s neveletlennek gondolja a kisiskolást.
Újra panaszkodásba fog, mert egy leszálló utas meglökte a gurulós szatyrát.
A kislány láthatóan fárad a táska súlya alatt, s lökdösi őt is a nép, nemcsak a néni táskáját.
- Biztos véletlen volt. – válaszolja továbbra is mosolyogva, gyermeki naivsággal, vagy talán optimizmussal.
De mégiscsak túl sok az ember, miért utazik ennyi, miért nem indítanak több járatot…
- Munkahelyre mennek, meg iskolába. – magyarázza kedvesen a kislány iskolás hanglejtéssel, s rákérdez. – A néni?
Hát ő csak a zöldségpiacra siet. …De kell is sietni, mert még elfogy a friss áru…
Na de a lába…, s minden, az egész élet… sorolja tovább a panaszait.
- Mamámnak is mindig fájt a lába. De nem panaszkodott sose. …Ma már nem is fáj neki.
Miért, meg tudták gyógyítani?
- Nem. Meghalt. A néni is meg fog. Csak addig tessék még kibírni! - bátorítja kedveskedően a kislány és leszáll a zsúfolt járműről.

A kutya

Csak kóborolt szerencsétlen sántán, nyomorúságosan lehajtott fejjel, mintha csak szégyellte volna beteg voltát a millió oda se figyelő ember előtt. Szemei mintha nikotinban áztak volna – a vérereket mégis engedte látni a két borzalmas, sárga golyó. Figyelő, halványbarna szembogarai zavartan kapkodtak ide-oda, szinte követve agyonázott kis teste szörnyű tántorgását.
Botladozva igyekezett el a kegyetlennek vélt embertömeg utálkozó pillantásai elől.
Mind olyan szívtelenek… mintha nem az ő hibájukból kellene ilyen tragikus körülmények között élnie.
Egy lombtalan fa alatt látott védelmet, csupán addig kell még elvonszolni magát. Ott már lepihenhet anélkül, hogy az emberek léptükben belerúgnának. Ott nem kell attól félnie, hogy útban lesz, s felébredve valami olyan helyen találja magát, ahonnan menekülni próbál.
Elért a fa tövéig, s lehunyva égő szemeit láz-bágyadtan elterült a finom illatú fű vizes hidegében.
Valami a száját-orrát bántotta, valami furcsa nedv – erre nyitotta ki beteg szemeit. Egy fekete labrador nyalogatta részvéttel teli óvatossággal.
- Kutyus… - nyögte ki talán hallhatatlanul.

sötétség

holdsütötte
lámpafény
fény a sötétben
sötét a fényben
fekete láng
lángfekete
borul
esik
téboly
téved
gondol
gondolsz
ember
érted
világos-e
sötétséged

Olvass tovább…

Ha végelgyengülésbe lázad követed
felpattog-e érted a kövezet?
Hát, nem!

Ha giliszta marja szemed kráterét,
megérted-e a zöld szín lényegét?
Hát, nem!

Ha eredben véred megkocsonyásodik
beszélnek-e hozzád majd valakik?
Hát, nem!

Ha fejedből kifeketednek a gondok
megérted-e akkor, amit mondok?
Hát, nem!

Ha tested túlszáll a bomló világ legén,
együttérzésből leszel-e szegény?
Hát, nem!

Ha a lelkek tavába fojtják a vágyad,
vajon megismered-e e tájat?
Hát, nem!

Ha elbitangolt fényed kioltják végleg,
köd parázsban célod majd eléred?
Hát, nem!

Ha végleg átrepülsz a lényed halmazán
gyűrött gyönyöreid maradnak ám.
Hát, mert semmi sem!

Olvass tovább…

A reggel lassan bomlik el
akár a hulla test-szövet.
Indulni lassan nincs kivel:
nem jön se márki, se követ.

Halomba döntött, korhadó
megfásult, rideg térnyaláb
csupán az élet - s hull a hó.
(Soványabb lett a teli zsák.)

Rohadunk, bűzlünk, mint a víz
melyben az algák döglenek,
nem látott jövőnk messze visz.
Egyre szarabbúl ébredek.

Olvass tovább…

Nem kis dolga van az embernek, amikor olyan neves emberek kérik meg, hogy írja meg gondolatait a hazájáról, mint Szőcs Géza és Mészáros László. Elég nehéz szavakba önteni azt a szeretetet, amit az ember a hazája iránt érez. De ugyanakkor élni abban a tudatban, hogy engem ért ez a megtiszteltetés valami felemelő érzés. Most egy olyan könyvön keresztül szólhatok, hazám fiaihoz, amely a valamikori történelmi Magyarország minden szegletébe eljut. És megnyugtató az a tény, hogy a szerkesztők neves ifjakat választottak, hogy érzelmeikről, nézeteikről, nemzetről, hazáról és jelképeinkről írjanak. Végre szabadom juthatnak el az olvasókhoz azon gondolataim, amelyben megfogalmazhatom, hogy mit jelent egy fiatalnak a magyar nemzethez tartozni. És hogy érzelmi érték marad-e a nemzethez tartozás élménye? Átértelmeződik-e, vagy sokak számára értelmezhetetlenné válik a haza fogalma?
Nehéz kérdések tömege elé állít ez a felkérés. De úgy érzem, hogy megfelelő szellemi erővel és tudással egy olyan szívhez szóló témáról írni, mint a haza fogalma, valami fenséges érzés. Isteni erő!
Éppen ezért köszönetemet szeretném kifejezni azoknak, akik felkértek e nemes feladatra. Köszönetemet szeretném kifejezni a Fodor Gusztávnak a Református Szeretetszolgálat elnökének, Mészáros László szerkesztő úrnak és nem utolsó sorban Szőcs Gézának.
A szó egy éles fegyver, amivel világot és emberi szíveket lehet megrengetni. Az elvállalt feladat nemcsak munka, hanem kötelesség is egyben. Éppen ezért a magyarságért érzett szeretetem és Isten áldása vezérelje gondolataimat, hogy a kirekesztett magyarság szívéből és szívéhez tudjak szólni, úgy a határon kívül, mint az azon belül.

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Az angyal elment, itt maradtam én
mint gyárkémény a város peremén,
mit késével vagdos most enyészet
s azok kiknek, már a bűn se vétek.

És most kergén táncoltat az élet:
lábam alatt éles penge élek,
szívem előtt bicskák és szuronyok
s mint az üldözött félve szuszogok.

Hírhedt ember kendőzetlen szennyel
melléknévből új igét fedez fel
s pofátlanul jogszabálynak hívja.
Ripacsképű, mocskos idióta.

Inkább szöggé és tövissé váltom
koszorúm de azt az ideálom,
hogy lemondjak Istenről, hazáról
nem teszem meg. Mindegy, hogy ki vádol!

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Családja régi nevén Thököly Vajk (ma Tököly Vajk) külön kikötése az volt, hogy ezt az ősi családi nevet szeretné használni amennyiben versei megjelenésre kerülnek. A H betűt még a múlt, kommunista rendszer vette el tőlük, hiszen Romániai Szilágy megye, Szilágyzovány településről küldte be verseit. Az 1978. december 11-én született fiatalember verseit olvasva azt véltük felfedezni, hogy nagyon szépen meg tudja érinteni a kisebbségi lét perifériális gondolatvilágát.

Szégyen?

Szégyen e élni úgy, hogy azt mondják nincs hazám?
Szégyen lenne beszélni arról, ami volt talán?
Szégyen e megszólalni anyám nyelvén akárhol?
Szégyen, ha magamban vagyok, mikor senki sem pártol?
Szégyen lesz, ha azt vallom, aminek születtem?
Szégyen volt az régen, ha azért semmit nem tettem?
Szégyen e az, ha az Isten szava magyar, a kenyér és a vér?
Szégyen e ha úgy érzem, hogy nem szégyellem magam ezekért?
nem- szerintem nem szégyen!

Az Úr előtt – népiesen szólok

Ki tuggya, mi bántya,
mi bántya a szívëmet?
Ki tuggya, hunét gyütt,
hova tart az ílet?

Ki tuggya, mi lësz ott,
hun az Isten ítil?
Ki tuggya, hova kűd el,
mikor víget ír a sír?

Ki tuggya, hogyan lësz,
hogyan lësz a lelkëm?
Ott, tán hun az Úristen van,
hun az ördög el ne vigyën?

Ki tuggya, mit tëttem,
bűnöskínt halok mëg?
Csak Isten tuggya mit tëttem,
s mit érdemlëk mëg.

Ahonnan a szívem ered
(Szilágyság, bölcsőm vagy nékem)

Ahonnan a szívem ered,
Azok a Szilágysági hegyek,
Vagyis inkább dombok azok,
De számomra a legnagyobb.

Ahonnan a szél fújja szét,
Akármely gyom illatát,
S ha onnan fújja, ahol felnőttem,
Úgy érzem, mint a rózsafát.

Felhőbe bujt a nap ma is,
Várva a hívó szóra, a legyintésre,
De nem kell aranyba fesse a tájat,
Ez a föld nekem akkor is édes.

Vize körbe futja fáit éltetve,
Minden fűszála táncol a szélben,
S madarak éneklik mindenhonnan,
Szilágyság, bölcsőm vagy nékem!

Olvass tovább…

Találkozik az olasz és az ukrán maffiavezér. Kérdezi az olasz az ukránt:
- Van négyemeletes házad?
- Nincs!
- Akkor te nem is vagy igazi maffiózó!
Ismét érdeklődik az olasz:
- Van fekete limuzinod?
- Nincs!
- Akkor te nem is vagy igazi maffiózó!
Újabb kérdés:
- És van ujjnyi vastag arany nyakláncod?
- Nincs!
- Akkor te nem is vagy igazi maffiózó!
Erre nagyon mérges lesz az ukrán. Hazamegy, kiadja a parancsokat:
- A hat emeletből kettőt lerobbantani, a helikoptereket eladni, a kutyáról meg vegyétek le a láncot, mától én fogom hordani!

Olvass tovább…

Olvass tovább…

Beszélgetőpartnerem azon kevés költők egyike, aki büszkén vállalja magyarságát és nemzetszeretetét. Költészete, élete legyen hát példa minden olyan ember számára, aki még tud és akar tenni a sokat szenvedő magyarságért. Bencze Attilát, az erdélyi költőt, elsősorban az irodalomról, valamint a Magyarsághoz való kötődéséről kérdeztem:

Mikor kerültél először kapcsolatba a költészettel?

B.A.: Romániában még a kommunizmus malomkereke őrölte az emberi testeket és idegeket, amikor elérkezett az-az időszak, hogy óvodába kellett mennem. Ezekben a viharos időkben, a kisebb magyar településeknek nem engedték meg Erdélyben, hogy magyar óvodát üzemeltessenek. Ekkor kerültem a Székelybágyi elemi iskola létszámon fölüli padkoptatói közé, ahol egy terembe volt bezsúfolva az 1.-4. osztály. Az itt eltöltött időnek köszönhetően hét éves koromban már folyékonyan olvastam és ismertem az első osztályban tanított teljes anyagot. De leginkább a magyar irodalom nyomta rá bélyegét lelkemre. De valójában mégsem ekkor fogott meg a költészet varázsa. 1989-ben iratkoztam be a Székelybágyi elemi iskola első osztályába. A forradalom évében, nagyszüleim padlásán (akik fölneveltek) alkalmam volt megtalálni a padlás padozata alatt elrejtett magyar irodalmi klasszikusokat, nem kevés kellemetlenséget okozva ezzel nagyszüleimnek. Petőfi, Arany, József Attila és az „Erdélyi Helikon" számaiban megjelent Wass Albert művek arra sarkallottak, hogy az irodalom irányvonalát kövessem.

A cikk folytatása>>>

Olvass tovább…

Olvass tovább…

1959.06-02-án a Bucsin-i hegyek alatt csörgedező Borzont patak, partra dobott, mint egy halat, gyermekkorom hosszúkádja, testem, lelkem őt imádja. Emlékeim visszajáró árnya, lelkemtükrét körbe járja ...
Nevem jelentése: Halhatatlan, s hogy ne legyek hajthatatlan ólomlemez,olvastam és irogattam verseket, naplót vezettem. József Attila, Márai Sándor, Petőfi Sándor, Pilinszky, Kányádi Sándor, Szabó Lőrinc...stb.
18 éves koromtól,Orvosi Szakkönyveket és a Reflexzóna masszázzsal kapcsolatos szemléltető eszközöktől a Gyógynövényekig minden érdekelt. Így csínáltak belőlem masszőrt az emberek,mert eredményes lett a munkám.

Gond...

Maradandó nyomot hagyok,
mégis űznek, bárhol vagyok.
Agysejteket megmozgatok,
EMBEREK-et ébren tartok.
Betekintek a lelkükbe,
mégsem vagyok szívük-csücske.
elinalok, mint az ürge,
alapszínem, csakis szürke.
Űznek engem, bárhol vagyok,
pedig mindig nyomot hagyok.
Konyakot is nyakalhattok,
pillanatra elillanok,
ökölcsapás után jövök,
szemetekre hálót szövök,
találkozunk rácsok mögött,
ahol én leszek az úr,
Te meg leszel: kis kandúr.

A földi létben

Ismerem a kegyetlen-sors
furcsa, hízelgő fintorát, hisz:
Tizenkét éves voltam,
amikor kidöntötte,
családom egyetlen
Tartóoszlopát a drága,
szerető édesanyát.
Gyertyalángban látom,
amint átöleli, árvaságtól
megtört gyermekét,
aki fohászra kulcsolja
érte a két kezét, mert
így érzi anya szeretetét.
Kegyetlen Sors!!! Ne...!!!
Ne vedd el mások szüleit,
ők legalább ismerik,
a Földi létben... legyen
részük minden szépben,
ha türelem fátyla libben,
Mindig, megsegít az Isten.

Viszonzatlan szerelem

Léted barlangjában,
fényt akartam vinni.
egyedül,csak Neked
El akartam hinni
hogy nem vagy
barlang mélyén lapuló,
Értéktelen szürke-kőzet,
melyet betakar az enyészet.
Kitártam neked titkaim,
vígan zengtem, dalaim,
De te tova tűntél,
akár a bolygófény.
Már nincs remény.
Magány bilincse kezemen,
fájó emlékek lelkemen,
Szeretet nem üt léket
szívemen, azt hiszem
Vagy tévedtem?
Ez viszonzatlan szerelem.

Olvass tovább…

1980-ban született Erdélyben, a háromszéki Mikóújfaluban. Már gyerekkora óta megigézte a (m)értékadó, egyedi tulajdonságokkal bíró természet varázsa. Mindig sikerült feloldódnia benne. Részévé lett, rendszerezni segíti a gondolatait. Ritkán versel, főként prózai műveket ír, valamint fotózik. Ily módon igyekszik másnak is juttatni, abból a „csodálatos világból”, amely keblére fogadta. Egy szerelmes ember, sírig (utána is) tartó hűséggel.

Frigy előtt

kedves, hiába
szépek a vetések,
mert a tavaszi tévedések
fogják megmutatni,
hogy nem mindig lesz,
amit a tejbe aprítani.

Gondviselés

ujja köré csavar a félelem
s mint satuba rögzített áldozatot
vasmarokkal szorít a fájdalom

ledönt lábamról a szerelem
elfeledtetve a kárhozatot
- zálogként fekszel ágyamon

Első randi

Ültem melletted remegve a fapadon,
Végig táncolt a holdfény barna hajadon.
Erős szerelmi vágyat éreztem irántad,
Gyönyörű ajkad ízét, őrülten kívántam.
Ereimben a vér, szerelmedért uszít,
Sokáig haboztam, amíg kimondtam:
ADJ EGY PUSZIT!
Játéknak indult, nem bíztál bennem,
Úgy éreztem egy világ fordult ellenem.
Lázasan hittem, én vagyok, aki téved.
Időbe telt, de tudtam, hogy megérted:
Azt, hogy soha nem hagylak el téged.

Olvass tovább…

Rengeteg mindent tudnék írni magamról, ezért inkább csak idézeteket írnék, szerintem ezekből kiderül milyen is vagyok.. aki pedig személyesen ismer, úgyis tud mindent. ,,Ami nem öl meg, az erősít" - ,,Többnyire alábecsüljük: egy mosoly, egy simogatás, egy kedves szó, egy figyelő tekintet, egy őszinte bók vagy csekélyke törődés erejét, pedig mind képes rá, hogy új irányt szabjon életünknek"

A szívemben

Fényét elvesztett szivárvány,
Ez vár, ha átléped szívem ajtaját,
Sok a seb a szívem kagylóhéj falán,
Ha itt lennél, elmondanám.

Szívemben milliónyi elágazás,
Nem csodálnám, ha elakadnál,
Sötétség mindenhol, nem jön be fény szívem ablakán,
Csoda, hogy belehet törni, rozoga ajtaján.

Bizalmatlan és hitetlen a szívem,
Nem akarom, hogy bárki kiterítsen,
Inkább kulcsra zárom, huszonöt lakattal,
Elvagyok én egymagammal.

Addig jó, amíg nem jön senki sem,
Most még úgysem bíznék senkiben,
Talán majd begyógyul a seb,
Szívem kagylóhéj falán,
S betérhetsz Te is hozzám.

Ma-holnap

Ma hiába izzó az ölelés,
A holnaphoz túl kevés,
Ma hiába csattan a csók,
A holnaphoz nem lesz elég a bók.

Ma hiába szép a szó,
Ha holnap fegyver hangja szól,
Ma hiába van asztalodon étel,
A holnaphoz ez még nem elégtétel.

De mit tehetnénk mást,
Mint, hogy megyünk tovább,
A ma ilyen, ez a helyzet,
De a holnap tőlünk függ, szebb is lehet!

Szalagavatóra

Négy év szaladt el hirtelen velünk,
Négy éve már, hogy álmokat kergetünk,
Négy éven át, szívedben melegséget hordoztál,
Megmaradtak szép emlékek, s a tovatűnő boldogság.

Négy év oly gyorsan szaladt el velünk,
Megtanultuk, hogy sorsunkért mi felelünk,
Ma már tudjuk, hogy Széchenyi miként elmélkedett,
S azt az érthetetlen Gráf-elméletet.

S megannyi hasznos információt,
Melyek gyarapították tudásunk,
Eredménnyel zárult valamennyi
Fizikai, kémiai kutatásunk.

Az új barátok csak úgy
Jöttek-mentek az évek folyamán,
Együtt tanultuk meg
A verselemzés folyamatát.

Együtt éltük át, az olykor
Kínzó feleléseket,
Összesúgva készítettünk
Hasznos feljegyzéseket.

Most itt állunk a színpadon,
A szalagavató új szín a lapon,
Búcsúzom Tőletek az örök barátság reményében,
S kívánom, hogy életetek teljen szeretetben,
Örökké tartó reménységben!

Olvass tovább…

Járdai Eszter életszerető, túlexponált, szabadságfüggő, emberkedvelő, fura, kritikus, és zeneimádó. Érdeklődési körei az irodalom, a küzdősportok, az emberek és a pszichológia. Foglalkozása szociálpedagógus és tanító. Pesszimista és bizalmatlan vagyok, így ha jó dolog történik velem, akkor annak jobban tudok örülni, de ha rossz dolog történik, akkor meg nem esem annyira pofára.

egyedül

egyedül a súlyom alatt,
mint a komorság a lombok alatt,
mint a betegségnek szörnyű bűze,
minta ruhát élet tűz-e?
lobogó kis mindenemre,
fagyhalálos végtelenre.
egyedül a súlyom alatt,
nyöszörgöm el azt mi szabad,
maszatos az élet alja,
a tükör is csak ezt vallja,
láthatatlan ködteteje,
ahol vége ott eleje.
egyedül a súlyom alatt,
a görcs most bennem kettészakadt,
kettészakadt háromfelé,
nagytudású néz csak ketté,
merre van a mély sóhaja,
meddig tart meg a póthaja.

the rza

félbehagyott unalommal,
kémlelem az arcodat,
félbehagyott kétségekkel
hallgatom a hangodat.

félbehagyott mosolyommal
pihenem ki haragod,
abbahagyott fél-lelkemmel
csalogatom mosolyod.

törés

összetöröd lelkemet,
majd sajátodba építed.
ránk köszönt az alkonyat,
mentsd meg gyorsan magadat!

ne süllyedj el így velem!
lángra kapott lelkemen
pusztul minden indulat,
mentsd meg gyorsan magadat!

az ütem megfagy bennem…
messze köszön lelkem…
hallom még a szavadat..
mentsem gyorsan magamat?...
….nem!!....

Olvass tovább…

1978-ban születtem Esztergomban. Nyergesújfalun élek feleségemmel és kisleányommal. Amióta az eszemet tudom a magyar szellemi és kulturális örökség csodálója és alázatos szolgálója vagyok. Költői hitvallásom is e köré a téma köré szerveződik. Az Öregisten felé vállalt lelkiismeretes kötelezettségem ez, melyet örömmel vallok magaménak. Verseimnek mély mondanivalója van, gyakorta a felszín alatt egy mélyebb jelentéssel. Gyűlölöm a hazugságot, és a jellemtelen dolgokat. Az Igazságot keresem, mely rég elhagyta e földet…
Életem összefoglalható eme idézettel:

"Üzent utánam az ősi világ, /vérembe lopta áramát. /Az utat én akartam,
mert engem akart az út. /Magyar dicsőségünket, /kérlek, keressétek!" (Kőrösi Csoma Sándor)

Ősi zászló.

Zászlónk lobog,
Ver a szív, lüktet az ér.
Ahogy lovunk alatt a pata dobog,
Lázad a vér.

Büszke a szív.
Lélek repes, mely oly heves,
Ősök szava csatasorba hív.

Zászlónk lobog,
Ver a szív, lüktet az ér.
S ha már fegyver néma, nem ropog,
Megbékél a vér.

Büszke a szív.
Lélek repes, mely oly nemes,
Ősök hite imádságra hív.

Zászlónk lobog,
Ver a szív, lüktet az ér.
Ajtónkon rég várt barát keze kopog,
Isten hozott testvér.

Büszke a szív.
Lélek repes, mely oly kegyes,
Ősök lelke összefogásra hív.


Titok!

TITOK!
Ne háborgasd!
Az elmét,
hová nyitok.
Elragad a nem lét,
mibe taszítok
fájdalmat, magányt,
őrült talányt.

S a kérdés?
Ne bátorítsd!
A tettet.
Mint az érzés,
mi jobb világot tettet,
mibe taszítok,
minden űrt, láncot,
gyilkos románcot.

Omega, Alfa?
Ne keresd!
A hitet,
mely csalfa,
és a pokolba vitet,
mibe taszítok,
bűnös lelket, szívet,
balga hívet.

Ideged acél!
Ne várd.
A halált.
Az út, nem a cél.
Őrizd, ki szívedhez talált,
mely befogad.
Hová nyitok,
már nem titok.

Az ÉLET az.


Hitvesemhez.

Leszek kövek felett folyó,
Vagy vízpart, netán a tó,
Vagy forrás, neked.

Leszek lomb alatt az erdő,
Vagy egy derűs jövendő,
Vagy csak jelen, veled.

Leszek virágok között rét,
Vagy mosolyodért a lét,
Vagy a kikelet, érted.

Leszek kecses madár az égen,
Vagy hagyomány, mi régen
Úgy dalol, ahogy kérted.

Vagy csak leszek, s leszel te nekem,
Ez a szerelem…

Olvass tovább…

1993.április 9-én születtem. Balatonalmádiban lakok és Veszprémbe a Gastroker Alapítványi Vendéglátó ipari és kereskedelmi szakközép és szakiskolába járok. Szabadidőmet versírással és rajzolással töltöm.

Reménytelen Szerelem

Végignéztem- e csendes tájon, mást nem láttam
Csak szomorúságot!
Egy ajtó, egy titok, egy újabb rejtély…
Félek bemenni, mert tudom nem mindig térek vissza!
Tudom, hogy elveszek bent, tudom, hogy a szomorúság és sötétség rabja leszek!
Nem! Ellen állok, be nyitok…
Be mentem… körbenézzek mégegyszer, hátha találok valami
Aprócska boldogságot vagy reményt!
De nem! Csak szomorúságot, sötétséget és bánatott találtam.
Még egyszer utoljára körbe nézzek, mintha valami égne,
Mintha valami égetné szemem!
Ez a Remény egy apró darabja, ohh remény, ohh fény
Oh egy apró boldogságot szeretnék csak,
Hogy végre kikerüljek ebből a sívár állapotbol!
Nem maradok itt tovább, tovább már nem !
Remény egy arcot hoztál mit feledni probálok
Nem megy talán nem akarom feledni
Talán szeretni,
Talán csókolni,
Talán ölelni,
Szeretném!
Remény egy arc, mi még velem van!
Egy fiú, egy lány reménytelen szerelme ez nem más!

Tökéletes

Körülnéztem ebben a kicsinyke világban, és Rád találtam.
Rád, aki más, mint a többi pancser férfi!
Gyengéd, gyerekes, érzéki, szenvedélyes
Ennyi mit el tudok Rólad mondani…
Éveken átkerestem az igazit, s most úgy érzem, megtaláltam
Benned.
Csak egy képem van Rólad, pár árva szerelmes sor Tőled,
De szívemben ott vagy, ott voltál s ott leszel!
Ha kell meghalok Érted! Ha kell ezernyi csillag között is meg talállak,
Csak maradj az enyém!
Észre vettem számomra Te vagy a tökéletes férfi,
Felnőttesen gyerekes vagy, szenvedélyesen érzékeny,
Könnyű volt Beléd szeretni, de elengedni nagyon nehéz…
Már nincsen erőm…
Már nem akarok mást,
Nem…
Csak Téged Kedvesem!
Szeretlek

Csillagod fénye

Mikor félek felnézzek az égre,
Keresem a csillagod, hogy beszéljek Veled!
Van, hogy nem találom, mert elrejtőzik,
De nem tudom mitől félsz!
Ha szomorú vagyok, ha félek, ha egyedül érzem magam,
Csak felnézzek esténként az égre és megkereslek!
Az eget kémlelem és azt képzelem itt vagy velem, Mama!
De ez csak a képzeletem halvány szüleménye.
Arcodra már nem emlékszem,
Kereslek gondolataimban, de nem talállak, elvesztettelek.
Kisgyereke voltam amikor elmentél,
Hogy emlékezhetnék rád?
Barátságos, szelíd hangodra?
Magam se tudom.

Mikor már mindennek vége kereslek fenn az égen,
Keresem a legfényesebb csillagot,
Azt amelyiknek fényénél újra Velem vagy,
Amelyiknek fénye beragyogja az eget,
Amely egy sötét éjszakán mutatja a haza vezető utat.
Mert tudom az a csillag az Te vagy!

Sötét az ég, rajta több milliárd csillag, még is
Tudom, hogy hol s merre vagy.
Mikor én is fent bolyongok, újra együtt leszünk,
Minden olyan lesz, mint régen!
Egy sötét éjjelen tele bánattal, szomorúsággal ballagok
A sötét éjben, de te meg világítod az utam és tudom
„Erre kell mennem, ez a jó irány!”

Ígérem az égen, gondolataimban, emlékeimben
Élni fogsz, míg Én élek!
Fényed soha ne hagy kihunyni, én se hagyom, hogy kihunyon,
Hiszen ha nem mutatod az utat elveszek, eltünök,
Rossz irányba mennék!
Hanem lenne fényed, meg halnék Én is!

Olvass tovább…

A nevem Bakos Krisztina, és 2008. november 29-én töltöttem a tizenötöt. Van egy testvérem, akit Adriennek hívnak. Én a Szent László Gimnázium olasz szakára járok. A versek hatodikos koromban kezdtek érdekelni, amikor is édesanyám születésnapjára írtam néhány sort. Azután apukámnak is írtam egyet, majd sorra teltek meg itthon a füzet lapok. Eddigi termésem egy kis vonalas füzet, és egy nagy vonalas füzet első 20 lapja. Nem megdöbbentő számok, tudom. De csak akkor tudok verset írni, ha jön az ihlet.

Fehér…

Fehér kerítés, fehér járda,
Fehér autó, fehér ház,
Fehér világ fehér álma,
Fehér élet, fehér láz.
Fehér fű és fehér virág,
Fehér ég és fehér föld,
Fehér a tűz, s fehér a láng,
Fehér vég és fehér köd.
Fehér patakban fehér hal,
Fehér halban fehér szív,
Fehér a kő és fehér a fal,
Mely a fehértől eltaszít.
Fehér mezőn fehér őz,
Fehér erdőben fehér fák,
Fehér bánya, fehér lősz,
Fehér folyón fehér gát.
Fehér világ, fehér köd,
Fehér Nap és fehér Hold,
Fehér csillag, fehér üstök,
Fehér múltban fehér folt.

Öt

Öten voltunk egy fedél alatt,
Szánkba alig jutott egy-egy falat,
A családban az ötödik gyerek,
Nem élhette meg a hatodik telet.
Mert öt évesen, egy furcsa napon,
Egy lény ült az ötödik padon.
S ötödik hó ötödikén,
Az öcsémmel elment a lény.
A lény, ki után nem maradt más,
Csak fájdalom és sírás,
S ezt a lényt a keserű halálnak hívják.

Öcsém emlékére,
Öt órakor harangok kondulnak,
Emlékére öt napig, a madarak sem mozdulnak.
Emlékére sírt emelnek öt utca sarkára,
De emlékművek egyikének sem vésnek nevet a sarkába.
Emlékére öt évig egy levél sem fog hullani,
Emlékére öt rózsa öt percig fog csillogni.
Emlékére öt emberben öt szó maradt meg,
Minden napod utolsóként éld meg!

Tudsz-e majd úgy szeretni?

Ahogy én szeretlek téged,
Mikor füledbe súgom halkan,
Hogy meghalnék érted.
Mikor megfogom a kezed,
És szemedbe nézek,
Mikor szavak nélkül kérlek,
Hogy szeress, amíg élek.
Tudsz-e majd úgy szeretni,
Hogy távol vagyunk egymástól,
Távol az otthon ízétől,
S távol az egész világtól.
Tudsz-e majd úgy szeretni,
Ahogy én szeretlek téged,
Kinek még soha nem mondtam,
Hogy nélküle élni félek.

Olvass tovább…