1964-ben születtem megyeszékhelyemen. Írni három éve kezdtem. A versek, gyerekversek mellett meséket és novellákat is írok. De szívem csücske a versírás. A Veszprémi Alkotók Klubjának vagyok a tagja két éve. Írásaink újságunkban a Csillagfényben jelennek meg. Néhány antológiában és mesekönyvben is kaptam helyet.

Láttad már?

Ahogy harmatcseppek szaladnak
Mikor kelnek a napsugarak?
Fényesen csillantják gyöngyüket
Lendülettel vetnek bukfencet

Virágok szirmai libbennek
Ahogy, a cseppek legördülnek
Áttetsző, kerek üveggyöngyként
Hajnal csillogó italaként

Gurulnak ágakon, levélen
Jókedvvel, ezüstlő kövéren
Testükre szivárványt fest a nap
Felettük, árnyas csipkekalap…

S, a színkapu egyre leszűkül
Szép arcuk sápadva megszürkül
Fáradt vízcseppként elterülnek,
Könnyű álomra szenderülnek…

Fohász

Keresem rég sárba döngölt hitem
Vajon merre jár az én Istenem?
Bolyong bohócnak öltözött lelkem
Gúnyol, mókázza naiv életem

Hiába a megváltó érzelem
Ha, az úton senki nem tart velem…
Nincsen varázspálcám, sem fegyverem
Kezemmel tarka ruhám lengetem

Itt a szívem is! Elétek teszem
Mért nem vesz észre senki? –kérdezem-
Mindenki átnéz rajtam? Létezem!
Mit vétettem emberek? Kegyelem!

Hazudnék, hogy senki nem hisz nekem?
Mindegy, úgyis hiába kérdezem…
Földi tündérálmom minden kincsem
Tollam betűibe szövi kezem…

Meséimben önmagam keresem
Hisz, a közöny földjére születtem
Vérző lelkem elbujdos előlem
Uram! Ember-hitet adj énnekem!

Nyári éjben

Viola illat jár a kert alatt
Csillagok nyújtják hosszú fény-kezük
Szellő suttogása, csak pillanat
Forró az éj, s, szikrát fog vad szívünk

Szalad, akár megvadult gyorsvonat
Egymástól csókot lopva vétkezünk
Megáll az éj, irigyen von vállat
S, lehunyja sötét szemét felettünk…

Az éber hajnal kelteget dallal
Mámorunknak friss harmatot kínál…
Szorosan öleljük a szerelmet

Arcunkon édes ízű mosollyal
Heverünk vágyaink lábainál
Csodáljuk, repkedő lelkeinket…

Olvass tovább…

Ha kihunynak a fények

Szelíden elrugdosott cipők,
dobozok együtt a sarokban
kuporognak, egy-egy szeplő
csodálkozó méla falakban,
leboruló hószínű karok
melengetik a fakuló szívet,
egyenruhába bújt karácsony
mosolya megtöri az ívet,
mely rágördül nehezülő
koromra, s unottan lenyomja.

Köszönöm, hogy kicsit ragyogtál,
hogy szerető-szeretett
bút-bánatot feledten
esténként egymásra nevetett,
hogy szürkülő fényeddel
hoztál még csendes békességet,
egyre kövesedő szívünkre
aggattad szerény ékességed.

Aztán tétován araszolva
lassacskán elmúltál,
vasöklű lelkek kovácsoló
zajától hátrálva elkoptál,
halovány leheleteddel
arcunkra fagyva itt hagytál,
halkulva kong a bágyadt elme:
néha bárcsak maradnál…


Hangokat karcoltam

Vibráló levegő remegett
fekete egyenes lebegett
gördülő világok harmada
visszhangzó lépések garmada
kattogott visító fülembe
kopogó hangokat
karcoltam üreges szívembe
ezeregy arcomat adtam
gömbölyű kezedbe
szögletes neved véstem
láthatatlan üvegbe:

Zakatoló ajkaddal
Ostromoltad ajkam
Lobogó testedben
Tombolt szűkölő vágyam
Áthasítottad álmom
Nyüszítő éjszakában.

Fénysorompó

Bekúszott a sötétség
lebegő agyamba
tétova szarvas szökkent
szürkülő utamba
sietve egyé vált
millió fehér vonal
magához húzó
keresztespók-fonal
hirtelen megtört
majd tovább szaladt
piros fény lángol
suhan a vonat
leszakadó zuhatag
ablakomon csepereg
tik-tak tik-tak
fehéren szendereg.

Olvass tovább…

1986. augusztus 11-én született. Jelenleg Budakeszin él. A Hermann Ottó Általános illetve a Széchenyi István Általános Iskolák befejezése után a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnáziumba felvételizett. A sikeres iskolapad koptatás után a Pázmány Péter Katolikus Egyetem - Bölcsészettudományi Karát választotta. Szabadidejében alkoholista, valamint Erdély XX. fejedelme - igaz, közel 300 éve jogok és kötelezettségek nélkül.

Mindenki Lolája (regény részlet)

Éjfél körül járhatott, mikor Bellának feltűnt, hogy Tamás nem csak azért hívta föl magához, hogy a régi diákévekről beszélgessenek. Egyedül állt kint velúrkabátjában az erkélyen, mikor a férfi mellé lépett, s vágyakozva nézni kezdte.
- Miért nézel? – kérdezte mosolyogva a lány.
- Ö… nem téged nézlek… - felelte zavarodottan Tamás, s poharából nagyot kortyolt. Másodpercekig tartó kínos csönd telepedett közéjük, amit Bella tört meg.
- Tudod… - kezdte -… van valami varázslatos az éjszakai Budapestben… Mintha megtisztulna. Sötétben nem látszanak a szemetes utcák, vagy a firkák a falakon. Csak a szépen kivilágított hidak, épületek. Néha úgy érzem, hogy nem csak a város tisztul meg ilyenkor, hanem az emberek lelke is. S nagyon csalódott vagyok, mikor a hajnal beköszönt, és én újra bűnös szívvel ébredek.
- Bűnös szívvel? – nézett rá értetlenül Tamás.
- Igen, azzal. – tekintetét levéve a távoli holdról beszélgetőpartnere felé fordult, és egy hazug mosolyt erőltetett arcára – Jó volt újra találkozni, és köszönöm a pezsgőt. Tényleg nagyon jól esett, de most azt hiszem, mennem kell.
- Várj még egy pillanatot! Minek akarsz még menni? Hiszen fiatal az este…
- Azt hiszem nem lenne egy okos döntés, ha itt maradnék… - jelentette ki erélyesen Bella, bár hangjából kezdett eltűnni az erő.
- Ne beszélj hülyeségeket! Holnap úgyis vasárnap… minek rohanni? Annyi mindent meg kellene még beszélnünk. – győzködte tovább Tamás. Mivel az életben mindent megkapott, ezért nem tudta elviselni, ha valami nem az ő akarata szerint történt. Belebetegedett volna, ha Bella magára hagyja, de nem miatta, hanem megsértett hiúságát nem bírta volna elviselni.
- Figyelj, többet ittam a kelleténél, már akkor is, mikor feljöttünk hozzád. Most már tényleg mennem kell… - mondta, s elindult az ajtó felé, de Tamás megfogta a vállát, hogy maradásra bírja. Nem volt erős a szorítás, de nem tudott tovább lépni. A válla tűzbe borult, ami átterjedt az egész testére. De ez korántsem a vágy heve volt, hanem inkább a lelkiismeret-furdalásé. Teste-lelke nem tudta mit cselekszik, és Tamás vállára borult. Legszívesebben sírt volna, s verte volna fejét a falba, hogy megint milyen helyzetbe keveredett, de nem bírt megszólalni.
Mikor Tamás megcsókolta, nem ellenkezett, s akkor sem, mikor meztelenül az ágyba feküdtek. Azonban egészen hajnalig nem tudott elaludni, s mikor sikerült, rettenetes álma volt. Saját bűntudatával veszekedett, aki hatalmas hadúrként ítélte el tetteit:
- Mit tettél már megint, te szerencsétlen?
- Én… én… nem akartam… - felelte könnyeivel küszködve.
- Ha nem akartad, akkor hogyhogy mégis megtörtént?
- Nem tudom…
- Hm… - nevette el magát vallatója – Könnyű Katát táncba csalni, ha maga is akar menni…
- Nem tehetek róla, egyszerűen csak megtörtént…
- Nem megtörtént, hanem akartad! – kiáltott rá bűnbánata – Jegyezd meg! Céda voltál mindig is, az is maradsz!
S ezzel álma véget ért. Egy messzi hang verte szét, mikor az ébresztőóraként beállított tévé bekapcsolt. A mellette fekvő férfi lomha mozdulatokkal halkította le a készüléket, majd anélkül, hogy Bellára nézett volna, felkelt, és elindult a fürdőszoba felé, s közben alig hallhatóan köszönt csak:
- Jó reggelt… - s Bellának más sem hiányzott, csak egy ilyen reggel. Ekkor lett figyelmes arra, hogy párnája tényleg könnyes. Valóban sírt álmában, s ez még jobban elkeserítette.
Átkos büszkeségéből mit sem vesztve öltözött fel, és sietett ki a konyhába. Tamás már várt rá. Köntösben ült a konyhaasztalnál, két csésze gőzölgő kávé társaságában.
- Jó reggelt… - köszöntötte ismét.
- Viszont… - bökte oda nagy keservesen válaszként. Majd leült vele szemben, s határozott mozdulattal vette el az egyik csészét. Hosszú-hosszú kínos percek következtek. Kintről hallani lehetett, ahogy az ónos eső elárasztja az utcákat, és jégbordává változtatja a bitument. Mindketten bánták már az előző éjszaka történteket. Bellának csöppet sem tetszett sem a viselkedése, sem a stílusa. Csak egy újabb férfi volt számára, akiről bebizonyosodott, hogy sose tudná megszeretni. Képzeletében felírta arra a végtelen hosszú listára, ami bizonyíték. Tamásnak pedig nem jelentett többet, mint egy könnyű kalandot, egy éjszakai megbotlást, egy kellemes jelenséget.
- Nézd! – vágott bele Tamás, mikor már világosodtak előtte mondandójának körvonalai. – Ami az éjjel történt… az… az csak egy…
- Baleset volt, tudom! – vágta rá Bella szenvtelen hanggal. Nem volt benne harag vagy csalódás, kizárólag csak a tények. – Úgyhogy jobb is lesz, ha itt elválnak útjaink…
Mindketten meg voltak lepve a másik reakcióján, ugyanis még egyikőjük sem találkozott olyas valakivel, aki hasonló helyzetbe ne csapott volna nagy jelenetet. Bella taxit hívott magának. A sofőrnek nem a címét mondta be, hanem arra kérte, vigye őt le a Duna partra.

Olvass tovább…

A Decsi Harmath Zsuzsa bemutatkozójában önmagáról Greg Schneider következő gondolataival vall: „Ne állj meg sírva nyughelyem előtt,/ne hidd hogy alszom, hisz ott sem vagyok./A halkan fúvó szellőben találsz meg,/és a hóban, mely gyémántként ragyog./Vagyok a napfény érett búzatáblán,/őszi eső, mely gyöngéden alászáll.”

Örökké

Túl a falakon,
túl minden határon.
Túl a holnapon,
túl minden világon.
Átlépve a lét
minden valóságát:
érezni szíved
minden dobbanását.
Érezni bőröd,
bőrömmel összeérni,
érezni ajkad,
s csókodban elégni.
Érezni lelked,
lelkemmel együtt szállni.
Mindig örökké,
s örökre eggyé válni.

Nektek

És jön az érzés,
És sírni kell.
Szerelem, vágy, féltés,
És Ő ölel.
És ismeri a lelkemet,
És megérint, és megremeg
A szívem és mindenem.
És súgom: Istenem!
De jó, hogy Ő van nekem.

Vallomás

Akkor...

Rám zuhant az éj
összes csillaga,
perzselt a szenvedély,
zengett a vágy dala.
Sodort az ár,
örvény ölelt át,
azon az éjszakán
Te adtad a csodát.

Reggel...

Új nap kelt fel
a hajnali égen,
új színek, új hangok,
új illatok a szélben.
Kitárult a világ
ezer csoda-öröm.
Más lett minden,
s ezt Neked köszönöm.

Az óta...

Mit akkor éreztem,
azon az éjen;
töredéke annak,
mit az óta éltem:
Azóta tudom,
mily csodás a világ,
vakító színek,
s egy nékem nyíló virág,
s egy szív, mely csak értem,
s a szívem csak érte,
örökkön örökké
s egymásért égve.
Mindig, mindenhol,
s az összes létbe `.

Olvass tovább…

1988. november 18-án született Győrben. Általános iskoláit a Balassi Bálint, az Ady Endre illetve az Eötvös József iskolákban végezte, majd a Lukács Sándor Szakközépiskolába felvételizett. Jelenleg a Kossuth Lajos Ipari szakközépiskola diákja. E mellett a pincér vagy hegesztő szakmákban tevékenykedik. Szabadidejét elmélkedéssel és pihenéssel tölti.

Boldogtalanság...

Ismét lantot ragadtam,
Mert elragadt a fertő.
Nem segíthet senki most,
Csak a sűrű sötét erdő.

Mit tettem már megint?!?
Nem látok a haragtól.
Csak kucorodom a sarokban,
S megijedek magamtól.

Az emberek nem ismernek,
Csak kívülről látnak.
Hogy milyen vagyok valójában?
Megmutatom a világnak.

Mindenkitől tartózkodtam,
S mindenkitől féltem.
Megkötötték kezeimet,
Pedig sosem kértem.

Soraim most üresek,
Nincs ki mellém áll.
Megnézheti bárki lelkem,
Ott is ürességet talál.

Szeretném ha nekem is,
Kijutna egy kívánság.
Mi mindenkinek természetes,
Nekem mégis kiváltság.

Nem nagy kívánság ez,
Nem, csupán csak ennyi.
Mint mindenki más én is,
Boldog szeretnék lenni.

Remény

Már hálót sző a reggeli pirkadat,
de nem tudok aludni míg látom arcodat.
Mióta megláttalak pillantásod kísért.

Úgy érzem, sok hűhó semmiért.
Mikor rád gondolok az idő elszalad,
végtelennek tűnik minden pillanat.

Nincs előttem más, csak idő és tér,
mindent megtennék szerelmedért.
Karikás ostorral csapkodod szívemet,
Ez az a dolog, mi engem megihletett.

Minden nap látlak,
pedig nem vagy az enyém.
Mégsem mondom hogy útállak,
mert van még remény.

Gomolyfelhő...

Gomolyfelhő most a lelkem,
Nem fogok már melléd állni.
Sós könnyeim közepette,
Nem tudok már tisztán látni.

Távolodásod érzem,
Régi szerelmünk kihűlni látszik.
Nem maradtunk mások,
Csak két gyermek ki egymással játszik.

Eszembe jutott minden szép,
S minden jó mit adtál nékem.
Eszembe jutott milyen volt,
Mikor bármit megtettél értem.

Mindig volt rám időd,
Mert szakítottál, bármi áron!
Mondtad érted élek, s halok,
Te vagy létem, s boldogságom.

Hová tűnt a régi tűz?
Melynek parázsa már-már égetett.
Mely áldozatokat követelt,
Két emberi életet.

Miért mondtad szeretlek?
Ily szavakkal nem dobálunk.
Csalódni fogok ha megélem,
Mikor egymásnak már háttal állunk.

Gomolyfelhő most a lelkem,
Nem fogok már melléd állni.
Sós könnyeim közepette,
Nem tudok már tisztán látni.

Olvass tovább…

Snyehola Kitti szabadidejét szívesen tölti versírással, filmnézéssel és zenehallgatással. Általános iskoláját a Kiskunhalasi Felsővárosi Általános Iskolában végezte. Középiskolai éveinek a KRK Szilády Áron Gimnáziuma adott otthont, ahonnan a SZTE-EFK - védőnő szakára felvételizett. Jelenleg a SZHF- katolikus hittanár szakán halasztást kért, amit szeptembertől folytat majd.

Múlnak a napok

Az idő múlik,
kiált a szívem.
A könnyek tengerré válnak,
körülzárnak,
hullámok,
bánatok.
Múlnak a napok.

Múlnak a napok,
körülzárnak
hullámok,
bánatok.
Itt vagyok.
Hidegek a hajnalok.

Hidegek a hajnalok,
szótlan dalolok,
akarok,
tenni nem tudok,
csak vagyok,
Körülzárnak hullámok.

Körülzárnak hullámok,
magam vagyok,
vagyok a szeretet koldusa,
ha a barátság szeretetéből
szívembe dobna,
örökké dobogna.

Örökké dobogna,
mint tűz, lobogna.
A szeretet,
könnyeket szárítana,
tengereket választana,
szárnyakat adna.


Óceán

Fáj nagyon, hogy csak egyedül
láthatom lelkemen átható
szüntelen magányom,
de álmomban átdobban szívem az óceánon.

Vidd magaddal könnyeim óceán
s forgasd magadba,
hogy fényt ragyogjon a szomorúakra.


Aki Van

Erős szeretet,
Te alkottad az eget,
földet, a vizeket.
Létezésből létezés,
élőből lett az élet,
Ami a van, valakitől lett.

Ami a van, valakitől lett,
életadó szeretet,
Létezés a közelben,
létezés a kezedben,
Ő Egyetlen,
három személyben.

Három személyben,
a megváltást hozó szeretet,
gyermeke mutat rá,
ilyen a mi Atyánk.
A létezés, az élő élet,
az egyedül jó.

Az egyedül jó.
Ami a van valakitől lett.
A világban a szenvedést,
hozza mindaz csak, ami nem Ő.
Ő élet, erős szeretet.

Erős szeretet,
Te alkottad az eget,
földet, a vizeket.
Szeretetből szeretet,
élőből lett az élet,
örök élet.
Ami a van az örökből lett.

Olvass tovább…

Böszörményi Sándor 1988. augusztus 10-én született Miskolcon. Általános iskoláját a Kazinczy Ferenc Általános és Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Intézményben végezte el. Ezt követően a Bláthy Ottó Villamosipari Szakközépiskolába felvételizett, aminek befejezése után a EKF-GTK főiskola - Kommunikáció- és médiatudomány szakára felvételizett.

Holnap reggel

A Nap aranyló vére az égboltra ömlött.
Én közönnyel néztem, még csak meg sem sirattam,
halott vagyok úgyis, amíg nem éled újra,
míg nem pattan ki reggel a keleti hegyből.

A búbánat szívemben létéért könyörgött,
de elhaló szavát én már nem is hallottam,
hisz tőled visszhangzik agyam labirintusa
és kisfiúként kongok a nagy ürességtől.

Mennyi telt el azóta? Öt nap? Egy évezred?
Bizony magányos órák el nem fogyó sora.
Hát most türelmetlenkedve várom a reggelt,
hogy új élet sarjadjon minden sejtem helyén.

Álmodsz-e velem, ahogy én álmodom veled?
Átszőtt-e téged is az idő szőke haja?
Hát eldobom mindazt, mit elmém neked szentelt,
s majd találkozunk az újjászületés hegyén.

Őszi naplemente

Szürke fátyla mögé bújt a lenyugvó Nap,
s arcomhoz ért Október jéghideg keze.
Töprengtem tétován, mit mondjak utólag,
de várt már az Este, hogy távozzak vele.

Én nem mertem akkor a szemedbe nézni,
mert hány ezer pillangó szállt volna felém...
és rám förmedt bennem a féltékeny Semmi.
Köd gyűlt a bús magány alkonyodó egén.

Hogy min tűnődtem akkor, már nem is tudom:
kifolyt belőlem, s mintha tóba torkolna,
összegyűlt kisfiús tanácstalanságom...
Vajon érzed-e, amit kimondtam volna?

Télire

Sarki levegőben fürdik meg a város,
míg csontodba fagyasztja sikolyát a szél.
A kétszínű október e határon a vámos
s a vonalon túl megfagy minden, ami él.

Szeretnéd a nyarat még gyarlón visszaélni,
de a zúzmarás köd már faágat nyalogat.
Kaptass csak előre (hű társad a Semmi),
és amíg élsz, sóhajts, s óhajts nagyokat!

Érzed az arcodon? Farkas ordít neked,
de a szűzfehér hópelyhek mosolyognak mégis.
Vastag a jég alattad, ne félj, nem reped,
s ne sirasd a múltat: szép évszak a tél is.

Olvass tovább…

Január 5-én Székesfehérváron eltemették Árva Vince pálos szerzetest. A szertartást Spányi Antal megyéspüspök végezte. Az Árva Vince atya szülőfalujából, Rimócról érkezett rokonok és hívek megható, lélekemelő énekekkel búcsúztak. A világ magyarságának koszorúját Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke és Rácz Sándor tiszteletbeli elnök helyezte el.
A zsúfolásig megtelt Szeminárium templomban Spányi Antal megyéspüspök végezte az Árva Vince atyának végtisztességet adó szentmisét. Koncelebrált Takács Nándor nyugalmazott püspök és mintegy húsz katolikus pap, közöttük a Pálos Rend magyarországi tartományfőnöke Bátor Péter Botond OSPPE, Tölgyes Tibor Kálmán OSPPE és Temesvári Károly Benedek OSPPE.





A szentmisét végző püspök ismertette Árva Vince életútját szülőfalujából, Rimócról pappá szenteléséig, majd a márianosztrai plébánosságon át pilisszántói kisegítő lelkészségig, végül a székesfehérvári Papi Otthonban való elhelyezéséig. Említést tett emberi gyarlóságairól és a korral járó elváltozásokról.
Nem esett szó viszont arról, hogy Árva Vince atya a kommunizmus évtizedeiben az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, a Pálos Rend éltetője, titkos vezetője volt. Hasonlóképpen nem esett szó Árva Vince atya élete munkásságának legfőbb gyümölcséről, arról, hogy bíborosi kinevezéssel, és vatikáni képzéssel a Pálos Rend alapítója, esztergomi Boldog Özséb szentté avatásának posztulátora volt, mely feladatot 22 év szívós munkájával, tizenhét kötetbe foglalt mű formájában, 2008-ban fejezett be.
A Palotai úti temetőben ugyancsak Spányi Antal megyéspüspök végezte a szertartást. Más búcsúbeszéd nem hangzott el. Búcsúzó hívek százai magukkal hozott földet szórtak a még nyitott sírba. A szertartás végén a gyülekezet spontán módon elénekelte a Székely Himnuszt, a Himnuszt és a Szózatot.
Az egyházi főméltóságok és a papság elvonulása után Árva Vince atya sírját körülvették a palócföldről, Rimócról érkezett rokonok és hívek, akik népi vallásos énekekkel vettek őszinte, méltó búcsút falujuk nagy szülöttétől.
Később, honfoglaláskori öltözetben megjelent férfiak mécseseket osztottak, és a háttérben három táltos dobjának halk üteme hangzott.
A Beszkid Andor polgármester vezetette rimóci küldöttség lélekemelő jelenléte valamelyest oldotta a temető szélének sivárságát, ahova Árva Vince atya sírja került, távol attól, amit a két nappal korábban kiadott egyházmegyei közlemény sugallt. („Példásan gondozott, szép és látogatott sírkertbe lesz nyughelye, Szent István király városában, abban a városban, ahol Prohászka Ottokár Magyarország apostola és tanítója és Isten szolgája Kaszap István is nyugszik, akiknek sírját tömegek keresik fel nap mint nap." – Nyilatkozat Árva Vince atya temetésével kapcsolatban. Egyházmegyei Hivatal, Székesfehérvár, 2008. január 3.)
A Magyarok Világszövetségét Árva Vince atya temetésén Patrubány Miklós elnök és Rácz Sándor tiszteletbeli elnök képviselte.

Budapest, 2009. január 5.
MVSZ Sajtószolgálat

Olvass tovább…

Olvass tovább…

- Miért prédikálja az eszkimó pap, hogy a pokolban mínusz 120 fok van?
- Mert ha azt mondaná, hogy a pokol egy forró katlan, minden eszkimó öngyilkos lenne, hogy végre oda juthasson felmelegedni.

Olvass tovább…

Születésemnél fogva büszke magyar! - Ratkó.
Ha kell, ló lábán patkó.
Ha repülni szeretnék, a méhnek szárnya.
Holdfényben, a fának árnya.
Tavasszal, a virág illata.
Északon, a fénynek bíbora.
Hordóban, az igazság bora.
Az ünnep - ünnepeltje,
AZ EMBER!
Még - az vagyok.

Én, maradok!

Mi vagyok - e hazában?
Egy ember? - Á dehogy! - Egy senki!
Nem tudom, mit tegyek,
talán el kéne menni.
De miért én? - Ki itt születtem,
Miért kéne mennem?
Hisz van még - e hazában mit tennem!
Tavasszal metszeni a fákat,
hogy termőre forduljanak az ágak,
A rosszakat kimetszeni!
A jókat meghagyni!
Hát ezért - ezért kell maradni.

Mi vagyok - e hazában?
Levegő! - Amit észre sem vesznek!
Azt mondják: Ember!
Nem kellesz, és lapátra tesznek.
De miért engem? - Ki itt születtem,
Miért kéne mennem?
Hisz van még - e hazában mit tennem.
Nyáron betakarítani a gabonát,
szétválasztani a szemeket,
kidobni a szemetet!
És nem meghagyni!
Hát ezért - ezért kell maradni.

Mi vagyok - e hazában?
Koldus szakadt gatyában!
Koldus vagyok, koldus,
a saját hazámban.
De miért én? Ki itt születtem,
Miért kéne mennem?
Hisz van még - e hazában még mit tennem.
Ősszel, találkoznom kell a csősszel.
Leszedni a jó gyümölcsöt ládába rakva,
a rohadtat ganéra dobva!
És nem meghagyni!
Hát ezért. - Ezért kell maradni.

Mi vagyok - e hazában?
Birka, vagy szolga?
Egyik sem szeretnék lenni!
És ezért, akarok is tenni!
Hogy miért én? - Ki itt születtem,
mert az út végén meg kell tennem.
Télen a ropogó tűz mellett,
valaki számon kért, és felelni kellett.
Elszállt az idő feletted!
Amit ígértél megtetted?
Ez volt az utolsó tettem,
Hogy általad hazám igazzá lettem.
De mielőtt sírba szállok, az élre állok!
És ezt mondom: Én maradok!
Menjenek azok: Kik gazok!

Rekviem...

Egy nemzet áll, a sírgödör szélén.
Meggyalázva, taposva ősi vérén.
Isten ítéletét várván - bűnös vagy!
Belebukva a sírba, örökre, gyáván.

Ébredj fel!
Te, aljas népség!
Hogy aljas vagy?
Számomra, már nem is kétség!

Minden újaidon ezernyi vétség!
Kezed mocskos!
A fejed sem tiszta, aki még igaz,
az mind, ennek a levét issza.

Istened a pénz,
És a hatalom!
Szabadság helyett - fejedet,
igába hajtod, mint a barom.

Nézel és nem látod!
Hallasz de nem érted!
Kik vezetnek - ők,
magukért vannak, és nem érted!

Meddig tart ez a vakság?
A gyáván eltűrt rabság!
Meddig tart ez az értetlenség?
Meddig tart még, ez a Pató tétlenség?

Mikor fogsz már össze? Mikor mész az utcára?
Hogy így add a világ tudtára,
valami nincs rendben - e honban,
mely fetreng erkölcsi romban!

Aki halogat és nem vet magokat,
élet sem sarjadhat belőle,
mert meddő az a lélek - kérlek!
A magyarok istenére - ébredj!

Én, egyedül kevés vagyok - a toll és a papír.
Én, ébren vagyok! - És mit látok?
Körülöttem gyász, és pokol honol.
Milliónyi lelki halott - emberi romok.

Te konok - magyar! Mikor fogsz már össze?
Mikor már késő lészen? - Zúg a harang!
Nem hallod! - Mikor már nem lesz vissza út,
mert a sírgödör betakar, egészen?

Mond magyar, mit ér az életed?
Ha csak rabságban élheted!
Az ember szabadnak születik!
Rabnak, csak a gyávát vihetik!

Aki felad mindent! - Aki gyáva!
Aki nem tesz ellene - pedig kellene!
Az ilyen népnek, nincs feltámadás!
Mert az ilyen nép, a sírban, még mélyebbre ás.
Rekviem egy nemzetért - mely valaha - e földön élt.
Majdan híre, és hamva sem marad - érte harang se szól.
Elfeledik, mert aljas és gyáva maradt!
Nem volt benne egység, és nem volt benne akarat.

Ez, az én hazám?

Megéltem sok- sok évet,
Nem panaszkodni akarok,
Csak egyet kérdezni:
Hol vagytok magyarok?

Kelj fel magyar! - Ébredj már!
Kelj fel mint a nagyok,
Mint Dózsa György!
Kinek unokája vagyok.

Hova tart ez az ország?
Nem látod! - Széthordják, vágják!
Óh magyar, miért engeded?
Emberek! - Csak, egyedül szenvedek?

Miért nem tartunk össze?
Miért húzunk szét?
Miért tapossuk ily közönnyel,
a magyarok Istenét?

Miért hagyjuk emberek magunkat?
Azok, ott fent, pénzért alszanak, hazudnak!
S ezt, mind a miénkből teszik!
Rágják, nyúzzák a bőrünk, és húsunkat eszik!

Miért teszik? - Mert hagyod!
Elveszett a régi magod,
mit Szent István , s őseink adtak,
már régen, már régen elhagytad.

Hova tart ez az ország?
Nem látod! - Széthordják, vágják!
Óh magyar, miért engeded?
Emberek! - Csak, egyedül szenvedek?

Hova lett büszkeségünk, bátorságunk?
Régen - félt tőlünk a világ!
Mikor a magyar kilőtte a nyílát,
s mi van ma? - Fejünk dugjuk a homokba!

Hova tart ez az ország?
Nem látod! - Széthordják, vágják!
Óh magyar, miért engeded?
Emberek! - Csak, egyedül szenvedek?

Hogy ki a magyar?
Nem csak az,ki annak tartja magát,
hanem az: Ki tesz is a hazáért!
S érte, ha kell, oda adná magát!

Kelj fel magyar! - Ébredj már!
Ha kérlek, egyszer megteszed?
Vagy túlontúl naiv vagyok,
s álmokat kergetek?

Kelj fel magyar! - Ébredj már!
Kelj fel mint a nagyok!
Kik - e hazát adták, s ezer évet,
Elvesztheted, ha hagyod!

Olvass tovább…

Gyalus Éva 35 éves Dunaújvárosi hölgy. Fejlesztőmérnökként dolgozik. Gyermekkora óta szereti a verseket, meséket, képzőművészetet. Általános iskolában színjátszó szakkörbe járt, majd 7 éves korától a Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttesben táncolt.
Szabadidejében szeret verseket, novellákat írni, kirándulni.

Lassú csárdás

Lassú csárdást jársz
Egy lépést jobbra,
Egy lépést balra.

Különös életutat vársz.
Egy lépés előre,
Egy lépés hátra.

Zajt ne csapj!
Koppanás ,csusszanás,
Csendben elbújás.
Egy csárdás a semmibe.
Élsz még? Élj!
Alszol? Ébredj!
Dobbants, és verd a bokád
Lassú csárdás!
Érted!

Őzbarna szemekkel...

Őzbarna szemekkel néz rám a fény,
nyújtózva, tétován csillan a tér
gondolataimba merülve halk sikolyok és neszek
amelyeket a környező világból érzékelek.
Kitekinteni? Ugyan minek?
A belső harmónia ezerszer szebb.
Magányos vagyok azt hiszed?
Te a zajban - szerinted nem?
Zsong az élet, nem is hallod saját szavad
rémülten állsz, mint a tőrbe csalt vad
a karámból kiutad keresed
sírva fakadsz, ahogy a kisgyermek és
nyújtod két kezed felfelé:
Emelj! -kiáltod - Túl sűrű e kéj!
Kérlelő szemekkel nézed a fényt
elkapja kezed, ha tiszta a szív,
lassan a tisztás széléről nézed a karám belsejét
amelyben a riadtak egymást marva földet kaparnak
véres karmaik a gőg és a harács
nem látják milyen gyönyörű a nyár!
Mi pedig állunk megtisztult lélekkel
ujjaink összefonódnak, mint borostyán levelek
mi látjuk a nyarat és a hóesést, míg
őzbarna szemekkel néz ránk a fény.

Apu

Apró csókokat lehelek százéves fák bársonyán
Üde fiatalságom ölelésében
Feledtetem a kor múló pillanatát.
Gyermeki szemmel tekintek,
Ezer nappal sütött képtár,
Lassan simogatom erezett szemed pillanatát.
Naivan elbújok óvó árnyékod határán,
Néha kikémlelek, mint fa odvából a kismadár.

Olvass tovább…

Geréb Csaba 1986. május 9-én született Székelyudvarhelyen. Tanulmányait a Kos Károly Elméleti Líceumba végezte. Bemutatkozó levelében nem sokat árul el magáról legfeljebb annyit, hogy ő azaz ember, aminek környezete látja. Verseiből kitűnik a nemzeti keresztény gondolkodásmódnak patyolat tisztasága. Arról, hogy mivel tölti szabadidejét leginkább egy neo-transzilván megfogalmazással él: „Szívok és írok”. Beküldött művei közül megpróbáltuk kiválasztani a három legszebbet, bár be kell vallanom nem volt kevés dolgunk.

...ördög lánya

Nem vagy több, csak az ördög lánya,
Az Isten vágya, ember átka.
Gyönyörűbb vagy te, mint bárki,
De hiába mondok bármit,
Nem lehet téged imádni.

Szemed szép és a tested édes,
Mindened oly vonzóan kéjes.
Szíveket teszel te rabbá,
Nem lehetek így szabaddá,
Te úgy magadhoz láncoltál.

Csak rád kell nézni, el lehet égni,
De ez örökre nem maradhat így.
Mert ha egyszer is vagy vele,
Gyújt benned örök félelmet,
Várja a következő test.

Vad börtön

Vékonyan nyúló szemöldök,
Alakodtól majd bepörgök,
Kacéros mosoly pisze orr alatt,
De vajon a szépséged mit takar?

Szőkésre csíkozott hajad
Fölülmúlja édes ajkad,
De szinte megijeszt minden szavad,
Hogy távol marad tőlem a tavasz.
Érzés vulkánja tavaszod,
Kitörésére várok most,
Hogy takarjon szerelmed lávája,
S nyugodjak fojtogató hamvába.

Szemed sejtelmes egy gyönyör,
Magához vonzó vad börtön,
Mitől öröm nyílik a szívemben,
S tán még ki tudja, hogy hány szívében.

Régen nem éreztem

Ritkán van, hogy látlak,
Gyönyörű széplány vagy,
Lángra gyújtó bájod,
Mint szirom a virágon,
Olyan a látványod.

A pillantásod sóhaj,
Mit szívem leginkább óhajt,
Hogy szemembe nézzen,
S mitől legbelül érzem,
Már semmitől sem félek.

Ajkad, mint rózsa,
A szememnek illat,
Mit nem érezhetek én,
S nem is lesz enyém
A Föld e féltekén.

A tekinteted, mi izgat,
A szívemnek irha,
Mit szívok magamba,
A testembe, abba,
Hisz mindenem izgassa.

Gyógyulás vagy szívemnek,
Ilyet régen nem éreztem,
Azt hittem kihűltem,
S rám már nem ülhet
A szerelem nagy űrje.

Olvass tovább…

Csíki Andrea 1988. november 9-én született. Jelenleg a Dimitrie Cantemir Pszihológiai és Neveléstani Egyetem pszichológia szakának hallgatója. 2008-ben a Bólyai Farkas Elméleti Liceum fejezte be természettudományi és társadalomtudományi tanulmányait. Kitűnő szervező képességét mi sem bizonyítja jobban, minthogy 2008-ban tagja volt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség kampánystábjának. Szabadidejét a versírással köti le.

Barátaimhoz

Ezt a verset azért irom,
ha netán holnap nem leszek,
tudjátok meg barátaim,
szeretlek titeket.

Ha a sors megtagadja nevemet,
és senkiházinak itélnek,
Kérdem én:Barátaim,
megvédenétek engemet?

Számithatok rátok vagy újra elfordultok
s vad idegenként néztek rám?
De vigyázzatok,mert a sors megbünteti
az ilyen embert, meg ám!

Ha megtagadtok, ég veletek,
Ha megvédtek, Isten kövesse léptetek.
Történjék bármi, jöjjön a világ vége,
Ti akkor is a barátaim lesztek a mindenségbe.

Mikor?

Mikor fogunk úgy harcolni, ahogy őseink vivtak értünk?
Mikor lesz alkalmunk kardot ragadni s kiáltani:"Nem felünk"?
Mikor ébredünk önérzetre s öntsük ki vérünk?
Mikor lesz mégegyszer Bem apó vezérünk?

Mikor kiálltjuk együtt:"A magyar nem veszett el"?
Mikor támadunk embereinkkel?
Mikor pecsételjuk meg sorsunkat?
Mikor énekeljük sirköveink előtt a nemzeti dalt?

Mikor sietünk vért izzadni a harctérre?
Mikor nyerünk bátorságot végre?
Mikor törőljük le könnyeinket?
Mikor fejezzük be hőstetteinket?

Mikor hagyjuk abba önsajnálkozásainkat?
Mikor iktassuk be a törtenelembe a magyart?
Mikor gyújtunk gyertyát Szent Istvánnak?
Mikor ismételjuk meg véres múltunkat?
Mikor, mikor, mikor?
Egy örökkévalóság óta várja az emberiség a választ.

Biztatás

Vágjunk bele a mindenségbe,
ne bánjunk semmit,
Egy élete van mindenkinek,
használjuk ki végig.

A Ma holnap már múlttá vállik,
más divat válltja fel,
bolondos vágyak követnek
Ezrivel.

Álmatlan éjszakák ne állják útjaink,
szikrázó parazsak hozzák meg vágyaink,
s mondogassuk magunkban mig lehet:
„Az emberiség ennél többet is tehet!”.

Olvass tovább…

Jószay Magdolna 1956. szeptember 12.-én született. A Debrecenben lakó szerző, két gyermek boldog édesanyjának tekinti magát. Élete a művészet. Szereti a könyveket (egész életében velük foglalkozott), a művészeteket: a zenét (rock- és klasszikus), a mozit és a színházat. Szeret kiállításokra, koncertekre járni, rajzolni, kirándulni. Beküldött versei közül a következő három verset találtuk legalkalmasabbnak arra, hogy a Véna Antológia 2009 elnevezésű kiadványban megjelentessük.

Eljönnek értem

Ha már a magasból lelkemet is
földhöz vágja a gravitáció,
ha már benső könnyeimtől
fel sem tűnik az eső - bár szakadó -,
ha már az Ég elhívja az egyetlent,
ki maga a feltétel nélküli szeretet,
ha takaróm már oly rövid lesz, hogy
magzatpózomra sem nyújt meleget,

akkor - tudom - eljönnek értem a fák,
és ősz-színeikkel lágyan betemetnek.

Hiányod

Rád gondolok, ha
vállizmaim sírnak
türelmes érintésedért;
de rád gondolok, ha
reggelenként nyúlok
huncutul tiszta mosolyú
oroszlános bögrémért.
Hiányod már úgy
hajította rám bűvös
árnyék-köpönyegét,
hogy nem is kereslek,
hisz hiányod is csak
rólad súg igaz, szép mesét.

Már megint késő

Lelkifurdalás
egy idős rokonért
sírok de nem jön
vigasztalódás
hallgattam folyton
s rengeteg dolgomra
hivatkozva mindig
de mindig elmaradt
a látogatás
ha hívott állandóan
hó alól bújtam elő
munkám volt
ébredtem épp
indult a buszom
vagy leégett a rántás
nem hazudtam
csak éppen soha
nem értem rá
s most elment végleg
listámon egyre
gyűlik a rovás
istenem
már nem is kérem
hogy valaha
feloldozz és
részem legyen
a megbocsátás

Olvass tovább…

A tizedes elküldi a katonát, hogy nézze meg, ott van-e a bokor mögött. A katona visszajön. Kérdi a tizedes:
- Na, mit látott, ott vagyok?
- Igen uram, csak le van takarva egy adag vécépapírral.

Olvass tovább…

A Pécsen Élő Haffner Roland 1974. december 9-én született. Irodalmában a nemzet sordöntő kérdései mellett, a szerelem, az élet és a hétköznapok, nehéz zivataros ösvényeit próbálja boncolgatni. Egy olyan egyedülálló férfiról van szó, aki nyíltan vállalja magyarságát.

A magyar néphez...

Magyar nép!
Itt nincs számodra hely,
Áldjon, vagy verjen hatalom keze:
Itt élned, s halnod kell!

Éljen a Szabad Magyarország!
Holt már a szabadság,
Diktatúra már az ország:
Éljen a Szabad Magyarország!

A diktatúrát döntsd le magyar,
Fogj össze és harcolj,
Védd meg a hazádat:
A Zsarnoktól!

Balsors nép, akit üldöz a hatalom,
A szabadságot nem adom.
Nyomorultak, vagy szabadok,
Ez a kérdés: válasszatok!

Itt az idő: most, vagy soha,
Eljön az igazság ostroma.
Esküszöm, esküszöm:
A hazug kormányt ledöntöm!

Eladták a magyar földet,
Gyalázva leng a lobogó.
Piros, fehér, zöld,
Ez már nem a magyar föld!

Isten áldd meg a magyart,
S, bűnhődjenek a hon árulói.
Szabadságot nyújts reá,
És erőt neki, hogy lesújtson!

7 perc az élet…
(A rózsa szirmai kihullnak)

7 perc az élet,
És szerelem a szívemben…

A rózsa szépsége,
Mint vörös tűz,
Szerelmed kínba űz…

Csak hét perc az élet,
És tiszta vér,
Mint a rózsa,
Ahogy hozzád ér…

Csak hét perc az élet,
Nélküled,
Mint egy rossz álom,
Nem értelek…

Csak hét perc az élet,
És egy könny a szemben,
Ahogy eső cseppen a rózsa szirmából,
Úgy vagy a szememben…

Csak hét perc az élet,
Ahogy szúr a rózsa,
Ahogy kés a szívbe,
Úgy vagy a szívembe…

Csak hét perc az élet,
A rózsa szirmai kihullnak,
Mint virágja múlik el,
Úgy mentél el…

Csak hét perc az élet,
Nem adtál többet nekem,
Hiába mentél el,
Még itt vagy a szívemben…

Csak hét perc az élet,
És semmi nélküled,
Hittem Neked,
Hittem, és hazug volt a lelked…

Csak hét perc az élet,
A rózsát vágják,
És fájdalom,
Míg a rózsa él, az én dalom…

Csak hét perc az élet,
A rózsát vágják,
Ahogy hervad el,
Szerelmünk úgy múlik el…

A rózsa érintése,
Mint kés a szívbe,
Úgy szúrsz a szívembe...

7 perc az élet,
És egy fájdalom a szívembe.

Nap, Hold, Ragyogás

Nap az arcod,
Hold a tested,
Szépségét ragyogja meg.
Csillagok a szemed tükre,
Ragyogva mosolyog rám.
Levegő, mint sóhajod a számba,
Érzem, hogy kívánsz.
A szél fújja meg ajkam,
Csókod ízét érzem a számban.
Tűz, mint a tested: hevít,
Víz, mint a lelked: megérint.
Hullámzó érzéseid,
Szeretve érnek partot.
Szíved hangja dobban,
Csak azt hallom meg én,
Zakatolva üt a fülembe:
Szeretlek én.

Olvass tovább…

1965-ben születtem Nagyváradon, Szeged melletti Algyőn élek, három gyermek édesanyja vagyok, alkotó tagja a Miskolci Irodalmi Rádiónak, alapító tagja az Algyői Tollforgatók Körének, folyamatosan pályázgatok és nagyon szeretek élni.

Tóth Tihamér esete a lábakkal

A házat, amelynek kapuján belépett , mostanra megette az idő és csak egy lett a máló vakolatú és félhomályos bérházak közül, ahol a huzatos kapu alatt macskapisi és pálott kelkáposzta szaga keveredik.
Ó, ez már a sokadik cím volt, ahol próbálkozott, reménykedve és félszegen, egyik kezében kopott vulkánfiber böröndjével, hegedű tokját a hóna alatt szorongatva, de hol a háziak tetszését nem nyerte meg sovány, olcsó szövetkabátos alakja, hol pedig a lakbér volt irreálisan magas.
De legtöbb helyen nem ez volt a háziak gondja, hanem a hegedű. Mert Tóth Tihamér konzervatóriumban tanult és sajna, a művészet -pártoló vájt fülűek ezidőtájt nemigen fordultak elő a Józsefvárosban.
Most itt állt reménykedve egy újabb üvegezett ajtó előtt, melyen tábla hírdette, hogy itt lakik Meszlényi Károly. Kopogtatására senki nem jelentkezett, majd erélyesebb zörgetésére csoszogó lépteket hallott. A madárcsontú, idős házinéni fázósan húzta össze magán kopott kendőjét, míg bevezette, majd kitárta előtte egy kicsiny, félhomályos, molyírtó szagú szobácska ajtaját. Odabenn minden rendes és kínosan tiszta volt, a sarokban régi rézágy, mellette jobb napokat látott szekrény, kis asztal , rajta megsárgult horgolt terítő, odébb mosdóállvány, benne csorba porcelán lavór. A falon megbarnult képek, az egyiken a néni állt szépen, fiatalon egy nyalka, pödrött bajszos fiataemberrel. Hát igen, szegény megboldogult Meszlényi régen elment, de keserves is az özvegység, szipogott a házinéni és csodák csodája, még a hegedű sem zavarta. Ő amúgy is kicsit nagyot hall , mosolygott szégyenlősen, aztán meg mellettük csak a lomkamra, nem zavar senkit a muzsikálás.
Az egész szoba képét az ablak uralta, az ablak, mely, lévén a szoba az alagsorban, elég nagy volt és a járda magasságában mutatta a kinti világot.
Ez a világ már kora hajnalban megelevenedett és benépesült, lábakkal. Még szürkült, mikor megjelentek az első lovaskocsik, trappoltak a kis fürge paták, csattogtak a nagy, nehéz stájer lovak patkói. Szegény munkásemberek mentek munkába, vasalt bakancsaik tompán kongtak, aztán fürge léptű diákok siettek, ragyogóra fényesített kis cipők koppantak nehéz, lógó nyelvű bakancsok csoszogása mellett, fütty és kacagás keveredett a biciklik csengőjével.Ezt a reggeli kavalkádot oly jó volt nézni és hallgatni , figyelni a léptek ritmusát, mely mindig egyszeri és megismételhetetlen, mintha a nagyváros érverése lüktetett volna benne.
És Tóth Tihamér a zenében élt, elbűvölve figyelte ezt a ritmust,a koppanásokat, csoszogásokat amik lassan dallammá álltak össze a fejében. Ez volt a ház, az utca melódiája, története volt a lépteknek.Mert mennyire mások a léptei a házból a mindig csoszogó öreg Stein bácsinak, aki kitaposott cipőjében minden harmadik lépés után megáll, mert öreg és elhasznált a szive, nem bír sietni.
Ellenben a kis elöl deszka-hátul léc Morvainé, az aztán mindig siet, mellette meg apró lábak topognak, valamelyik gyereke a sok közül.
Aztán ott van Zentay ügyvéd úr meg az ő finom sevróbőr cipője, ami olyan kényesen nyikorog, mintha gazdája érinteni sem akarná az utca sarát, porát.
És a Szabó lányok, az emeletről, mikor hajnalban megjön a kocsi velük. Persze nem a ház kapuja előtt állnak meg, nem, az illemre adni kell. Mintha nem tudná minden lakó, honnan érkeznek ilyenkor, aztán finom kis báli cipőik szemérmesen kopognak Tóth Tihamér ablaka alatt.
Mindezt bőven volt ideje megfigyelni, mert csak kora délelőtt tanult a konzervatóriumban, aztán elfogyasztotta szerény ebédjét a közeli kifőzdében, majd késő délutánig csak gyakorolt. Állt a félrehúzott függönyü ablak mellett, előtte kotta, és elmélyülten, a muzsikába feledkezve csak játszott, játszott. Ha megpihent, elmerengett a kinti világ titokzatos zajain, melyek így ősszel, mikor a városra korán leszállt az est és az utcák ködbe burkolóztak, hamar elhalkultak.
Aztán csak feküdt az ágyán tétlenül, néha olvasni próbált, de özvegy Meszlényiné rákopogott, ha még késő este is fényt láott kiszűrődni az ajtója alatt.
Azon a délutánon is így volt, éppen gyakorolt, a kis vaskályha álmosan duruzsolt a sarokban, mikor a beállott kis csöndben váratlanul meghallotta a léptek muzsikáját. Hitetlenkedve fordult az ablak felé, két finom női boka, apró, antilop bőr cipőcskék, csak ennyi volt, de elbűvölte a látvány és a ritmus összhangja.Oly rövid volt, mint egy látomás, mire észbekapott, már eltünt. Megrázta a fejét, mintegy próbálta tova hessegetni, mint egy álmot és tovább gyakorolt, de az érzés, mint egy métely, már benne volt, pontosabban a fülében, meg talán a szivében.
Attól a délutántól mindig az ablakot leste, hallgatózott, várta hátha újból fölbukkannak azok a finom kis bokák és azok a táncos léptek.
Esténként, míg ágyából a sötét plafont figyelte, néha arra gondolt, talán nem is látta, csak képzelte csupán. Egyszerű, érzékeny lelke csordultig volt érzelmekkel az ismeretelen lány iránt. Mert lány volt, ezt már eldöntötte magában, nem túl magas, lágy arcú, búzaszőke szépség, ábrándos kék szemekkel, fiatal és ártatlan, mert csak a nagyon fiatal és egyenes hátú teremtések tudnak így lépkedni, ilyen egyenes tartással, akiket még nem tört meg a sorsuk, még reménykednek és bíznak, hogy eljön egyszer értük valaki és kiszakítja őket kis életük szürke hétköznapjaiból.
Talán egy hét is eltelt, mire újra meghallotta a nagyon várt lépteket és kábán figyelte, amint a kis cipők ellejtenek ablaka előtt. És ekkor nagyon megijedt, mert érezte, hogy elborítja valami ijesztő szenvedély, ami nem hagyja nyugodni, muzsikálni, élni.
Akkortól megváltozott az élete, elmaradt a zene, a gyakorlás, arca megsápadt és elvékonyodott, amint féloldalasan tartva fejét hallgatózott és figyelt egyszerre. Fáradhatatlanul rótta környék utcáit, várva, hogy megpillantja és ha lesz ereje hozzá, megszólítja.
Váratlanul tünt fel újra, egy késő délután és onnantól szinte minden nap, ugyanabban az időben. Majdnem két hétbe is beletellett, mire elszánta magát a döntő lépésre.
És aznap nem jött, hiába várt a huzatos kapu alatt, és nem jött másnap sem, mikor kitartóan esett a sűrű, őszi eső.
Harmadnap az ablakot figyelve már letett róla, hogy valaha is láthatja, mikor negyedik nap megjelent.
Ész nélkül tépte fel a kaput és rontott ki az utcára.
A lány háttal állt, talán valamit keresett a táskájában, mikor utána szólt. Aztán ahogy felé fordult, meglátta. Kopott, elhasznált vörös hajú kis démon volt, aki festett ajkain csábító mosollyal elindult felé az utcanők jellegzetesen lassú, himbáló járásával.

Az asztrológus

A halál, mint tény mindig is élénken foglalkoztatta. Már kiskorában is nagyanyja mellett kuporgott, míg az a vergődő, hangosan tiltakozó tyúkot vagy más baromfit szakszerű mozdulattal leszorította, két kapálódzó lábára hágott papucsos lábával, csapkodó szárnyait átfogva ügyesen hátrahajlította a rémülten pislogó aranysárga szemű fejet, majd az élesre fent kés határozott mozdulatával átvágta a torkát. Ilyenkor a tyúk őrült vergődésbe kezdett, mintha maradék életereje le tudná győzni az őt imént hatalmába kerített elmúlást. Ezek voltak a legizgalmasabb pillanatok. Vajon tudta-e a tyúk, hogy mi következik ? Testének titokzatos, szemmel nem látható kis antennái jeleztek-e valamiféle veszélyt, míg a kéz, mely idáig etette az életére tört? Mi az a pillanat, mikor a test feladja az ellenállást és behódol az elmúlásnak? Milyenek az ezt megelőző percek?
Sokkal később, mikor az elmúlás anatómiáját már az egytemen tanulta, sokszor ült haldoklók ágya mellett, mohón figyelve arcukat és reakcióikat. Voltak , akik méltósággal adták át magukat a végnek, arcukon látszott, hogy minden földi dolgukat lezárva és elrendezve mintegy fölkészülve lépik át lét és nemlét küszöbét. Vonásaik kisímultak, míg lelkük az utolsó sóhajjal végleg elhagyta testüket , majd közömbös arccal, lefittyedt szájjal , hidegen feküdtek ott: ők, immár nagy titkok tudói.
Tudta jól, ez a kegyelmi állapot nem mindenkinek adatik meg, éppen elégszer látott halálfélelemben fetrengő paralitikust, ki már hónapok óta mozdulatlanságra kárhoztatva feküdt, de érezvén a vég közeledtét sorvadt izmai váratlan erejével menekült volna.
Ekkorra már megértette azt, hogy a váratlan halál és a kiszámítható halál megélésében van a titok és egyre inkább az foglalkoztatta, vajon az ő halála milyen is lesz. Testi-lelki kondiciójára mindig is kényesen ügyelt, ápolta és karbantartotta magát, enyhe hipochondriája éppen elég volt ahhoz, hogy kollégáit rendszeresen megkeresse, ha bármilyen rendellenességet tapasztalt magán. A kijelentéseket, miszerint mindenkit túlél majd ilyen remek felépítéssel, maliciózus mosollyal fogadta.
De mégis, van-e különbség a felkészült ember halála és a hirtelen halált haltak elmúlása között? Elolvasott szinte mindent, amit a szakirodalom ajánlt. A sikertelen öngyilkosságból visszahozottak egybehangzóan állították, már a cselekvés pillanatában meggondolták magukat. A sikeresek, nos ők már nem tudtak érdemben nyilatkozni.Volt olyan idős néni a szomszédjában, ki a minden esti fürdés után frissen vasalt hálóréklibe bújt , gondosan fésülködött és aszott kis arcán diszkrét sminkkel bújt ágyba, őt aztán ne találják neglizsében, ha reggelre netán nem ébredne fel.
Milyen is lehet a szép halál, ábrándozott esténként elalvás előtt. Elsősorban is ne járjon szenvedéssel és lehetőleg ne járjon kiszolgáltatottsággal . Fel lehet a halálra készülni ? Igen, ha tudja az ember, hogy mikor fog bekövetkezni, jött agya logikus válasza. Boldogabb lesz-e attól, ha megtudja ?Megtervezheti utolsó napját és méltósággal távozhat, lezárva és rendbetéve dolgait.És addig ? Addig a napig milyen lehet élni úgy, hogy tudja, mennyi van még hátra?
Másnap reggel már érezte, hogy megtalálta a megoldást. Egy ezotériával foglalkozó újságban végre megtalálta a megbízhatónak tűnő hirdetést, melyben egy férfi parapszichológus horoszkópkészítő tudományát ajánlotta. Igen, nyugtatta meg a behízelgő hang telefonon érdeklődő vendégét, ő elkészíti a képletét és kérésére a halál várható időpontjával is tud szolgálni. Sajnálatos, hogy a többi kolléga ilyen jellegű kívánságokat nem teljesít, de az ő felfogása szerint a megrendelőnek igenis jogában áll tudni a nagy pillanatról, mikor létformát vált itt a földön.
Az izgalomtól, hogy végre megtudhatja, amit mindig is vágyott tudni, majdnem elvétette a címet és jókora késéssel érkezett a kis ligetben eldugott házhoz.
A házigazda keskeny, sovány arcán halovány mosollyal fogadta és bevezette egy kis és homályos helyiségbe, hol egy vörös bársonnyal letakart asztalka fölött erős fényű lámpa égett. A sarokban duruzsoló teafőző illatos gőze kábító volt. Miután kényelmesen elhelyezkedett a kopott fotelben, vendéglátója az asztal másik oldalán ülve szálkás betűivel gondosan feljegyezte adatait, majd vonalzóval és színes tollakkal kusza ábrákat rajzolt egy köralakú beosztású papiron és érthetetlen szavakat mormolva magában számolni kezdett. Ólomlábakon vánszorogtak a percek, valahol szú percegett az asztallábában és már majdnem elbóbiskolt, mikor megreccsent a szék és az asztrológus végre felállt. Kezeit hátul összefogva vendége háta mögé lépve a teafőzőhöz indult . Halvány csészében kapta a vörös színű, zamatos italt. Szórakozottan kavargatva meredt a kis örvénybe, mi a csészében támadt és érdeklődve szólt hátra vendéglátójához, ki mögötte babrált a teafőzőn. Nos?
Ne aggódjon, jött a megnyugtató válasz mögüle. A halál úgy éri majd el, hogy szinte észre sem veszi, duruzsolta a megnyugtató hang, majd síma, gyakorlott mozdulattal elvágta a torkát.

Olvass tovább…

Hajdu Ráfis Flóra 1991. június 16-án született. Iskoláját az Óbudai Waldorf Iskola és Gimnázium Alapfokú művészetoktatási intézményében végzi. Az életről való elképzeléseit a következőképpen fogalmazza meg: „A föld hihetetlen sebességgel közeledik felém. A gyomrom rázkódik. Körülöttem a kristálytiszta kék ég. Gyors pillantást vetek a csavargóra, és imádkozom, hogy legyen nála ejtőernyő. De nincs. Ő is ugyanúgy zuhan lefelé, mint én, és csak egyetlen dolog tud minket megállítani – a kőkemény talaj, több ezer méter mélyen.”

Évek Óta

Évek óta nézem árnyékod a falon,
Évek óta szeretném érezni kezed a karomon,
Évek óta érzem azt, amit leírni nem lehet,
Évek óta minden éjjel ölellek tégedet,
Évek óta egy gyönyörű álomból kesernyés reggelek kísérnek
Évek óta epedek, csak egy jó szódért,
Évek óta várom a pillanatot
Mikor ajkadra egy csókot adhatok...

Az idő körbejár

Éppen a vacsorám után kutattam egy valaha volt patak kiszáradt medrében, amikor elkezdett remegni a lábam alatt a föld. Felnéztem a szürkés-piros égre. Pont fölöttem a Khar'ok hajója vonult méltóságteljesen. Éreztem, ahogy a lábam alól kifolyik a föld, lenéztem, és mintha a föld szippantott volna be, lezuhantam egy lyukba. A talaj nagyon kemény volt, gyorsan felugrottam és körbenéztem. Kinyújtottam és körbeszagoltam a szobában. Dohos penészillat volt és szinte teljesen sötét. Ám a vámpírok szeme nagyon jó, így hamar ki tudtam venni a négyszög alakú betonfalú kockát, amit régen "szobának" hívtak. Ez az építmény egy letűnt kor kései maradványa. Valaha az emberek laktak benne. Szemben velem egy romos "ajtó", ami valami átjáróféle a "szobák" között.

Ez a valami körülbelül a születésem környékén épülhetett, talán épp 2001-ben, amikor megszülettem. Az a Régi Világ, nagyon más volt. Törvények és szabályok irányították és a vámpírok számkivetettek voltak, nem úgy mint most, amikor ebben az irdatlan káoszban mi is a társadalom részei vagyunk. Régen rend és biztonság uralkodott, amíg el nem kezdtek feltűnni azok a furcsa féllények a különleges képességeikkel. Hatalmuk volt az anyag felett, (az egyik éles acélszögeket lőtt rám a gondolatai erejével, de hála istennek sikerült egérutat nyernem). Akkor féltem életemben először igazán... A népesség "normális" része elmenekült északra. Mindez 2012 augusztásáig tartott, amikor is leszálltak a Földre a Ghar'ok. Maguk is a világukat kereszttűzbe fogó Khar'ok elől menekültek, akik végül meg is semmisítették a bolygójukat az El'davort. A Ghar'ok békét, áldást és szeretet hoztak a Földre, de velük együtt sok más bolygóról jött lény is idekerült.

Jöttek például démonok, jerkek és guttik is. De a Khar'ok, akik a Ghar'ok ősellenségei, megtudták hogy ide menekült az általuk úgy gyűlölt nép, és követték őket. Kitört az Első Galaktikus Világháború, de nem tartott sokáig. A Ghar'ok kialkudták a békét, de a két nép szélsőségesei között még ma is folyik a harc. Ma, 3215-ben, a világ alapjaiban más, mint amilyenbe egykor beleszülettem...

Éppen idáig jutottam a gondolatmenetemben, a "könyvtárban" nézegetve a könyveket, amikor hirtelen megakadt a szemem egyen. Piros bőrkötése volt, és a 12 kör kapcsolata volt ráfestve arannyal. Ez a Ghar'ok jelképe, amit a 12 egyenlő törzset jelképezi. Levettem a polcról, s a lapjai szinte szétmállottak a kezemben. Megnéztem rajta a dátumot. - Ez nem lehet!- képedtem el, a Ghar'ok csak 2012-ben jöttek, ki írhatott róluk 1999-ben?!

Megfordítottam a könyvet, amikor megütötte a fülem egy kis zaj, ami éppen olyan volt, mint a földre csöppenő vízcsepp hangja. Rögtön eszembe jutott első találkozásom egy jerkkel. A jerk hangja pontosan olyan mint egy lecsöppenő vízcsepp, de sokkal veszélyesebb annál. Az a példány majdnem megölt, de az utolsó pillanatban, amikor már fekete foltok úsztak a szemem előtt, valami megmentett. Soha nem tudtam meg mi volt az, ám az ájulásom előtti pillanatban még láttam egy barnás-zöld szárnyvéget, ami semmire sem hasonlított az általam ismert lények közül. Amikor pedig magamhoz tértem, a jerkből már csak egy kénbűzt árasztó pocsolya maradt.

Fogtam a könyvet és köpenyem belső zsebébe tettem, majd halkan oldalazni kezdtem az egyetlen ajtó felé, ami mögött az ismeretlen várt rám. Halkan beszívtam a levegőt, majd hirtelen berúgtam. Az ajtó kidőlt a tokjából és lassan, méltóságteljesen dőlt el, mint ahogy egy király esik el a csatamezőn. A fény viszont olyan erősen vágott a szemembe, hogy hirtelen elöntött a könny, és nem láttam semmit. Ha benn lett volna egy jerk, már nem élnék. Úgy tűnik nincs veszély, gondoltam miközben kipislogtam a felesleges könnyet a szememből. Egy gyönyörűen faragott kút állt szemben az ajtóval, egy kősárkánnyal, aminek az orra hegyéről újra és újra lecsöppent egy-egy vízcsepp. A sárkány kiterjesztett szárnyakkal állt, mancsaiban egy kardot és a Földgolyót tartva. Valamikor forrás lehetett, de ahogy a többi is mind, ez is majdnem teljesen kiszáradt. A szobor olyan mohos volt, hogy a sárkány szinte zöldnek látszott. Olyan volt mintha élne. A kút fölött ott volt a Ghar'ok 12 körös jelképe, belőlük, a körökből áradt be a fény, amely pont a sárkányt világította meg. Jobban megnéztem és észrevettem, hogy a sárkány körül a moha szürkés-barna, mert a fény csak a sárkányt világította meg. A sárkány szemei gyönyörű kék el' davori kövek voltak, amelyek sosem léteztek a Földön, hanem csak az El'davoron, ám a Ghar'ok elhoztak belőle egy keveset az utolsó pillanatban. Ritka volt és különösen értékes.

Furcsa érzés fogott el, olyan nosztalgiaszerű... Ismerős volt ez a fény: tiszta, fehér és meleg. Ma, 3215-ben, amikor az ég szürke a hamutól és nap csak gyulladt-vörösen világít át rajta. Felmásztam a szoborra, de többször kicsúszott a lábam alól a nedves, porladozó kő. Kis csúszkálás után, sikerült az egyik körön át kidugni a fejem a fénybe, amikor megakadt a szemem valami élénk-zöldön a fejem mellett. Fű volt, olyan zöld és életteli, amilyet nem láttam már ezer éve. Kinyújtottam a kezem és hozzáértem a zsenge szálaihoz... Hihetetlen volt. Megrohantak az emlékek, az emberi koromból, amikor még ilyen volt a fű... Elmosolyodtam, majd feljebb emeltem a tekintetem. A 12 kör körül, amiből kukucskáltam kifelé, szilvafák álltak, tele gyönyörű zöld levelekkel... - Egy féregjárat - suttogtam magamnak – egy kapu az időben... Most visszamehetek, és mindent kijavíthatok... Kimásztam a lyukon, és hátra se nézve elindultam vissza a múltba, amely újra jelenné lett....

Fájdalmak Óceánja

Van egy óceán
Hol a kivérzett szívek laknak
Hol halál lebeg
A halott vízben
Mint egy úr,
Kinek béresei a holtak
A holtak kiknek
A szívük halott
De mégis élnek,
Élik az élet szürke mását...
Hiszik hogy éreznek
De ez csak az elméjük játéka
Hiszik hogy szeretnek
De valójában csak szeretnék...
Álmukban halott szívük
Szürke árnya sírja
Nagyobbra az óceánt,
Mely egyre nő
Mint egy jól táplált növény
S a szívek szürke árnyai sírják:
"Sírj hagy könnyeid kimossák
Szívünkből a halált
S az élet visszatérjen belénk
Hogy újra érezzünk
S az óceánból
Szökött rabokként
Kiszabaduljunk
S helyünkre érvén
Az izmok helyett működtessünk
Téged..."
De az emberek nem sírnak,
Mert túl büszkék hozzá,
A szívek meghalnak
Könnyeik növelik az óceánt
S az óceán egyszer kiönt majd,
Kinek előbb,
Kinek utóbb,
S mind megfulladunk a Saját fájdalmunkban...

Olvass tovább…

Az orosz-amerikai tárgyalások idején találkozik Reagan és Gorbacsov. Reagan kabátján van három gomb. Gorbacsov kíváncsian kérdezi meg:
- Mire jók ezek a gombok?
- Tudod - válaszolja Reagan -, az első gomb arra kell, hogy ha melegem van, megnyomom, és a kabátom légkondicionált lesz. A második gomb arra való, hogy ha fázom, megnyomom, és a kabátom fűtött lesz. A harmadik pedig arra való, hogy ha elfáradok. Megnyomom, és a kabátom megmasszíroz.
Gorbacsovnak nagyon tetszik a dolog, és a következő tárgyaláson ott van a hátán egy hatalmas Zil teherautó ajtaja. Megkérdezi Reagan:
- Mire való ez az egész?
- Tudod, ha melegem van, letekerem az ablakát, ha fázom feltekerem.
- És ha elfáradsz?
- Odavágom a földhöz az egészet.

Olvass tovább…

Gáspár Erika, Kolozsváron született, 1973. szeptember 19-en. Teológiai tanulmányokat folytatott miután lelkész lett egy kis mezőségi gyülekezetben. Bevallása szerint elég rég óta ír. Leginkább verseket.

Kereslek

Krisztus- bőröd alá bújva
zümmögnék,

véredbe olvadnék,

hogy érezzem

földi, emberi testedben

az Istent.

Pokol

amikor

kilép

belőled

Isten,

s maradsz

magad-

bezárva,

botladozó,

határolt

világba,

minden

tükörben

csak

árnyékod

látva.

Sakk

lélek-mélyére

rejtett, kódolt üzenet-

a jelszó későn érkezett.

ősi “ismerlek már”

elektromos szikraként

pattansz bennem-

szemed máglyát gyújt:

én ilyennek születtem.

levegőben elakadtak a szavak-

s te játszol.

közelebb jössz,

majd,

hogy távolodhass,

bántól....

Olvass tovább…

Balázs László Szentendrén él családjával. 47 éves geofizikus… Jelenleg az ELTE TTK Geofizikai és Űrtudományi Tanszékén tanít. A természettudományok mellett nagyon-nagyon lényeges része az életének az irodalom… különösen a versek. Az egyensúlyt, a másféle megközelítési módot biztosítja számára. Segíti mélyebben, teljesebben megérteni, majd megélni a lelki folyamatokat és az emberi kapcsolatokat. Keresi és megtalálja benne a szépség egy nagyon mély formáját, a kimondhatatlan kimondását.

Ha majd átölelsz...

Ha majd átölelsz
és én átölellek...
akkor,
a világtól
nagyon távol
egy ölelésnyi térben
szememmel szemednek
kezemmel kezednek
hadd mondjam
először én...
mert ezért születtem
tanultam beszélni
csak ezért tudtam
remélni.
Kérlek, engedd meg
először hadd mondjam én...
szeretlek.

Csak miattad...

Csak miattad fáj,
hogy az idő múlik,
s jobban, ha rajtad látom
ugyanazt...
szelíden megőszülni
a tavaszt.

Ártér

Idevetődtem...
az út vége
puha föveny.
Ágam, gyökerem veszítve
nyúlok el a folyó partján,
s puhán vesz körbe
az örök délután.
Halkul a folyó zenéje,
majd lassan távolba vész,
és míg simogatón hullik rám
hajad,
szálain szelídül a fény
vadszőlőzuhatag,
mely gyengéden elrejt.
Arcomat hűs árnyékba fonod,
a Naptól is védve szemem,
s ahogy mozdulatlan fekszem
szorosan ölel át folyondár karod.

(A szerző további verseit elolvashatják a Véna Antológia 2009 című kiadványban)

Olvass tovább…