A világot készülök behálózni

Velem képbe azaz hangba van a vándor Musztáng...
Úgy repülnek a napok, hogy lassan észre sem veszem, hogy ennek a hétnek is eltelt több mint fele. A héten eléggé belevágtam magam a köz-szolgálatiság szövevényes, tekervényes világában, ugyanis egy nagyon jó ismerősöm beajánlotta a elektronikus média legújabb válfaját, pontosabban az internetes rádiózás rejtelmeinek felkutatását. Így sikerült egy listavezető rádióhoz kerülnöm, hogy szövögessem az emberi életek labirintusainak hálóját, a Háló Rádió éterében, ahol hamar sikerült megtalálnom Bor Zoli-t (aki nap, mint nap felborzolja a kedélyeket).

Tehát úgy alakult, hogy egy pályázatírás, az újabb könyvem szerkesztése és az újságírás közepette bevetettem magam a mély vízbe leges legmélyebb sötétségébe, és átadtam lelkem Musztáng, Tusnádról származó nagymesteremnek (eszem a szívét), aki anyai jó tanácsaival atyáskodik műsorvezetői karrierem felett, hogy nehogy elszálljon velem a lovacska. Teszi mindezt a Háló Rádió szövevényes étervilágán keresztül, de olyan sebesen, hogy alig bírom követni a kis paci vágtáját

Úgy érzem magam, mint amikor valaki új lakásba költözik, és még nem ismeri a teljes terepet, a bútorok helyét és a konyha földrajzi szempontok szerint előnyös fekvési tendenciáit. Mikor sót keres, mindig a cukrot találja az ember. Amikor pedig cukrot, akkor az ecet kerül a kezébe.

Na de semmi baj. Lassan, lassan csak megtalálom a helyemet ebben a nagycsaládban. Az egy dolog, hogy reggelente még énekelve beszélek, de előbb utóbb megunom. Jaj és a könyvem? Arra lassan-lassan ráfekszenek a nehéz nyomdagépek kerekei. Vagy lefekszenek a verseimnek? Mindegy. Már az utolsó simításokat végzem. Most kerül fel a szemfesték és a rúzs.

Addig is, minden délelőtt, 8-12-ig gyertek a www.haloradio.hu weboldalra, hogy kedvetekre fáraszthassam magam, vagy kedvtelenségetekre titeket. Mert a Háló Rádió az a hely, ahol a te zenéd is lepörög(ne).

Olvass tovább…

Levél haza

A héten belevágtam magam a könyvem szerkesztésébe. Hosszú az út a megváltásig – mondja egy ősi magyar mondás. És ez a megváltást egyre közelebb érzem magamhoz. Persze csak áldozatok árán. A napokban pár órát aludtam, így egyre levertebbnek érzem magam és túlhajszolt szervezetemet újból megtámadta ez a náthának nevezett valami. De tartom a frontot és szerkesztem az én kis újságomat, bejárok a hivatalhoz. Egyszóval dolgozok.

A hét elején sikerült felvennem a kapcsolatot Székely Alex-el, akit Székelyudvarhelyen csak futball labdát rugdaló gyerekként ismertem, de amint jobban kezdtem kutatni emlékeim fonalát rádöbbentem, hogy ez a pubertás gyerek a fotóművészet irányába hajlik és megdöbbentően jó képeket készít. Felkértem hát, hogy tervezze meg a könyvem borítóját.

Érdekes dolog az emberek egymásra való odafigyelése. Amíg szem előtt vagyunk egymásnak, addig senki senkire nem figyel oda, de ha a távolság magányában emlékeink között kezdünk kutatni, rájövünk, hogy mennyi fontos dolog kimaradt eddigi életünkből. Lehet, hogy a honvágy hozza ki belőlünk ezt az emberi (túlságosan emberi filozófiát). Nagyon fáj az otthon távolléte. Akár hányszor Hargita megyei rendszámmal ellátott autót pillantok meg, valahol mindig visszavágyok a Kárpátok bércére, ahonnan magammal hoztam egy embert. Magammal hoztam egy székely gyökeret.

Annyira fáj a távolba hagyott kisfalú tornya, a Székely főváros csillogó szépsége, az utcák, a terek, a szobrok és az emberek barátságos közelségének hiánya, hogy ebbe lassan beleroskadok. Hm… Istenem, istenem.

Pannon földön volt időm megtanulni, hogy semmit sem ér a jólét, ha az ember magányos. Idegen vagyok, idegenek között, aki tudja, hogy majd csak a pénzéért szeretik. Nekem más a lelkem. Más a mentalitásom. Más az életem. Itt barátságos embernek neveznek, de valójában ez nekem csak a lelki minimum, amit adhatok. Az igazán csak szőke őrangyalom érti meg. Benne legalább megtalálok egy szeletnyi Erdélyt. Egy harapásnyi Székelyudvarhelyet. Egy morzsányi Székelybágyat. Minden együtt töltött pillanatban, tiszta tekintetben és szóban otthon vagyok egy kicsit. De valójában még sem.

A héten keveset találkoztunk, mert vagy újságot szerkesztettem, vagy a hivatalba volt dolgom vagy pedig a könyvemet szerkesztettem. Úgyhogy, nem sokat lehettem vele – otthon. De valójában nyugalom leng körül, mint azt az embert, aki számára semmit sem jelent az, hogy mi történik körülötte. Csak ül, magába zárkózik és várja a következő pillanatot. A kályhába duruzsol a láng, elbódít a körbeáramló meleg. Csend van és nyugalom. Csak a szívem rosszalkodik egy kicsit, de egyáltalán nem vagyok pánikba esve. Ezt van vagy egy éve. Az igazat megvallva egyáltalán nem félek attól, hogy valami bajom lesz. Nem félek a haláltól sem.

Nem sok mindent kaptam az élettől. Néha csak telt fölöttem az idő - ahogy most is -, és végeztem a rám jutó feladatot. Bár adatik, de még sincs ragaszkodásom a pénzhez. Minek is? Úgy se viszi ember azt a sírba.

Azt mondják, hogy sosem szabad feladni, mert most kaptam egy hatalmas lehetőséget. Látják a legutóbb íródott verseimen is. De ez nem feladás, csupán bele nem törődés abba, hogy amíg én tiszta és teljes lélekkel dolgozok az emberekért, addig mások gerinctelenül sarcolják őket. Én adok, mások pedig elvesznek.

Ma levelet küldtem az Országos Széchenyi Könyvtárnak, hogy küldjék el a ISBN (megjelenő könyvem nyilvántartása végett szükséges) számot. Folytatom lassan a munkát és folyamatosan gondolok rátok, otthoniak. Ölellek titeket Erdélyiek, Székelyföldiek, Székelyudvarhelyiek.

Olvass tovább…

Kérdi a székely bácsit egy arra járó német turista.
- Mondja bátyám, messze van ide Várad?
- Hát fiam, olyan 200 km… - feleli az öreg.
- Köszönöm. - mondja a turista,és már indulna is, mire a székely utánaszól:
- Figyelj fiam, adsz 50 eurót, mondok egy rövidebb utat az erdőn keresztül!
Olvass tovább…

Székely legény kérdezi az apját:
- Édesapám, aztán tudja-e a kend, hogy mi az a kisebbség?
- Nem én, édes fiam. - válaszol az öreg.
- Az az, hogy egy székelyre jut tíz román.
Öreg megpödri a bajszát, majd mondja:
- Hát, annyi kell is...
Olvass tovább…

Az öreg székely orvos minden reggel 8-kor szeretne felkelni, de a falu kondása minden reggel 6-kor felkürtöli. Előáll az öreg egy jó ötlettel, hogyan hallgattathatná el a fiút. Másnap hajnalban már a kapuban várja a kondást. Mikor odaér, megszólítja:
- Laci fiam, nekem úgy tetszik a maga kürtjének a hangja. Megkérném magát valamire. Ha minden reggel jó hangosan kürtöl itt a kapu előtt, kap egy deci pálinkát. Megegyeztünk?
- Persze Pista bá!
1. nap: a fiú kürtöl, kapja a pálinkát.
2. nap: a fiú kürtöl, kapja a pálinkát.
3.nap: Egy kürtszó - az öreg nem jön. Két kürtszó - az öreg sehol.
A fiú harmadjára is belefúj egy jót, de Pista bának nyomát se látni. Erre elkáromkodja magát:
- Kürtöljön neked az anyád ***, az én kürtömet többé nem hallod!
Olvass tovább…

A székely gyerekek az iskolában a kijelentő és a felszólító módot tanulják. A tanító példát mond:
- Van egy kijelentő mondat: "A szekér elindul.". Áron, hogy lesz ebből felszólító mondat?
- Gyű, te!vi
Olvass tovább…

- Idesapám! Látott már parabola antennát?
- Hogyne, még ettem is.
- De idesapám, az fémbűl van.
- Hát, akkor csak láttam.
Olvass tovább…

Művelődés hete - tanulás ünnepe Bárándon

Kedves falu, sok jó emberrel, színvonalas rendezvényekkel. Ez Báránd, ahol Balassa Iván Népfőiskola, október 21-én és 27-én Művelődés hete-tanulás ünnepe rendezvénysorozatot tart. Többek között szó lesz arról, hogy hogyan erősíti egymást a sport és a tánc, ahol ingyenesen kipróbálhatják a Fit-dance módszerét. Mindez október 21-én 18 órakor a művelődési házban. Vezetik: Tőke László és Tőke Luga-Anca táncművészek. 27-én, 17 órakor Önismeret és játék címmel interaktív előadásra kerül sor, amelyet Dr. Györgyiné Dr. Harsányi Judit pszichológus tart. A belépés természetesen mindkét rendezvényre ingyenes.

Előre is köszönjük a megjelenést.

A tisztánlátás végett kattints a képre.

Olvass tovább…

Sínen vagyunk, mint József Attila…

(előhang a hírháttérnek)

Hello, hello! Megint én, megint itt megint faxául. Éppen stílusváltásban az Nobel Ki Kinek A Kije Annak Adja díjkiosztóról olvasgattam valami cikket, miközben az információs társadalom azt a fontos információt is a fejembe tuszkolta, hogy a hosszú élet titka a szex. Ugyanis megtudtam, hogy Anglia legidősebb asszonya, akinek a napokban gratulált Erzsébet királyné és aki 105 éves, jelenleg is szűz. Kibédivel (blogját készítve) éppen az irodalmi pályafutásunkról beszélünk és tervezzük a Cyber világ, irodalmi fázisait, azon kezdünk el filozofálni, hogy a vénlány hártyája mennyire lehet szíjas. Vajon lehet belőle parittyát készíteni?

Az irodalmi Nobel-díjasunkról megtudom, hogy Jean-Marie Gustave Le Clézio egyedi helyet foglal el a francia irodalomban: egyszerre francia és mauritiusi, az angolszász irodalom alapos ismerője, az iskolák és divatok szélén mozog. A kritikusok egzotikusnak vagy meghatározatlannak titulálják, ő inkább az utóbbit szereti hallani. Első regénye, A jegyzőkönyvLe Procès-Verbal) 1963-ban jelent meg, Le Clézio akkor volt 23 éves. Most 68, és mintegy harminc kötetre rúg eddigi munkáinak száma. Majd tovább kutatva a Nobel-díjas listákon, olyan anyaggal találkozok, ami a „Nobel-díjosztás marketing” elkurvulását mutatja. (

Ugyanis az effajta hírek lényege abban rejlik, hogy szemléltessék mennyire tiszta a Nobel-díj körüli csinnadratta, és hogy mennyire bizalmasan kezelik a tevékeny díjazottak név és létsorát.

Szeretem a sajtót, mert vagy a sorokban, vagy a sorok között de olvasni lehet bennük. Olyanok mint azok, akik a szabványokat szabják ránk. Itt most az APEH-re gondolok, ami kétszázezer forint bírsággal fenyeget egy kétéves kisfiút. Ez az eset után már nem csodálkozom azon, hogy elkurvult a sajtó.

Sínen vagyunk, mint József Attila. Ehhez nem fér kétség. Ami ebbe az országba folyik az no sens, no coment.

És mielőtt beleőrülnénk ebbe a bábszínház világba engedjük kicsit el a rekeszizmokat, egy igazi zenei atitűddel.

Olvass tovább…

Azt sem tudják, merre vannak fejjel

Köszöntelek kedves olvasó!

A lassan három napja tartó nátha következménye, kolosszális változásokat hozott az életembe illetve írói pályafutásom ívelő (hol föl, hol le) grafikonján, amelynek felgyorsuló vonalvezetését élvezettel irányítgattam.

Ezelőtt három nappal Murányi Sándor Olivér megdicsérte a Székely Cowboy Betyár, Funkcionális Analfabéta vagy a jelen Éra című írásomat majd tehetségút mutató táblákat szegezett képernyőm útvesztője elé. Meg is döbbenten rendesen, amikor egy Előretolt Helyőrséges szerző, aki a Neo-transzilvanista Irodalmi Páholy szerzőit ugyanúgy takonynak, mocsoknak és értékelendőnek nevezi mint a nagy Transzilván irodalom prominens személyiségeit, mint például Wass Albertet. Gondoltam, hogy csízió van a dologban és csak hajlítani akar mint Uri Geller a kanalat.

Ezen gyanúm hamar beigazolódott, ugyanis a mai nap elég erős és támadó fejtegetése azt a reakciót fejtette ki bennem (a vita lefolytatása a derekam bedása fele terelődött), hogy úgy láttam át a szitán, alig tudott kerülőutakat találni elveik magyarázatára. Elveik magyarázatára amiből úgy szeretett volna kijönni, hogy meggyőződöm arról: a Neo-transzilvanista Irodalmi Páholy nem ér egy kalap szart. De az Előretolt Helyőrség az igen. Az már frankó.

Mondja nekem azt akkor, amikor első verseskötetemből több könyvemet megvettek, mint amennyit az előretolt helyőrség szerzői összesen megvesznek. Amikor ezt a fent említett úriember tudatára adtam, hogy én csak konzultációt szeretnék kezdeményezni velük, azzal a szándékkal, hogy közösen találjuk meg a választ arra, hogy miért nem fogynak a könyveik, éles kitöréssel nyugtázta, hogy engem sem értékelnek, ahogy Wass Albertet sem. És szarnak rá, hogy hány könyvet adunk el (ez szerint szarnak az olvasóközönségre).

Elgondolkodtam már azon, hogy miért előretolt helyőrség, ha se magyarságtudatuk, se kultúrájuk, sem elveik nincsenek és rájöttem a titok nyitjára. Ők a cigány, buzi, sehonnai bitangok előretolt helyőrsége, akik élősködni szeretnek a népen, de adni neki semmit nem szeretnek.

Vagy lehet azt sem tudják merre vannak fejjel… Sem istenük, se vallásuk, se hitük.Sötétek, mint a jövő.

Olvass tovább…

Lírácska, Lővei, lányok és pia

Történt vala, hogy tegnap este Parnasszus hajója mellett lubickolva, két konzultáció között - ami arról szólt, hogy „bemenedzseljem magam az írói (költői) elitbe” -, betévedtem Laci bátyám Csokonai házához, hogy megvárjam szőke hajú őrangyalom, aki lelki mecénásként esett át a tűzkeresztségen, hogy az újabb, megjelenő verses? (ez ma is kérdéses) kötetemhez erőt csöpögtessen belém.

A Csokonai Ház, amelyben a Csokonai Vitéz Mihály „Élet-fa” Közhasznú Alapítvány mellett kávézó és dohánybolt működik - ilyenkor jönnek az ötletek, hogy a székelyudvarhelyi Korzó Polgári Kávézóban talán létre lehetne hozni egy hasonló közhasznú alapítványt, esetleg Nyírő József, Tamási Áron vagy Orbán Balázs néven - melegséggel tölti be a betonpanel-pláza körüli teret.

A plexid-fólia világból örökölt, fel-le tekerhető födém alatt kényelmes székek illetve asztalok sorakoznak rendezetten és e rendezettség csalogató, léleknyugtató hatása majdnem mindennap odahúz, majd odaragaszt a kikért kávéscsésze kávéaromájú magányához (betölthetetlen „fusztráltságom” – a cicik és az ajkak néha rajtam nem elég nagyok - univerzális kielégítése következményeként még a csésze is kívánatos).

Rágörnyedek a hófehér papírmezőre és nekifogok a betűk megtermékenyítéséhez, mégpedig úgy, hogy kiszolgáltassam a női emancipáció, eltitkolt de fegyverként használt, siváran hagyott tölténytárainak boszorkánykonyhán kifőzött vegyszerét. (Olvasd el még egyszer, mert ez a nők legényfogó titka).

A női nem határozott, igen tudatát próbálom megfogalmazni, ezen a Csokonai szagú, sejtető fényekkel felvértezett, kellemes kis helyen, ahol egy idő után a szemnek is unalmas a kavargó ember és autótömeg látványa.

Már nem érdekelnek a nyitott könyv arcok, a mások gondolatai és a találgatások arról, hogy ki merre tart. Csak Gali Laci bátyám szavaira kapom fel a fejem – mert tudom, hogy ő kiszúrja, mert mindig kiszúrja – a merevedést okozó, bátor női rongyokat, amikben elbillegnek előttünk a pénzhajhász toprongyok.

„A cicik és az ajkak nem elég nagyok,
de bajomban is kívánatos vagyok,
ha jólét gondtalan zenéje cseng felém
gazdatested leszek. Kérlek légy enyém!”

Egy-két toprongy megbámulásakor, megpróbálom elképzelni a befogadó képességet, és az aktus közbeni arc színeváltozásait, melyeknek hatásai a lelken keresztül a testben lelnek önmagukra. Egyébként egy nővel való sikeres együttműködéshez, erre a látványra óriási szükségem van.

Ülök a kivilágított, utcára nyíló emlékház teraszán és felugrok Parnasszusomra, hogy tettekben is a átvegyem a hajó irányítását. Előhúzom a táskámba lapuló, a megjelenő könyvemet népszerűsítő, önimádó mondatokkal teleszerkesztett, négyoldalas, helyesírásilag Oszkár-díjmentes kiadványt (a szerkesztő szerint a fonttal volt baj, pedig én úgy látom, hogy a forinttal) és beviszem, hogy Laci bácsi kezébe adjam az evezőt. Ezzel szeretnék manipulálni és tehetségtelen költőket pulálni (oláh, cigány szó: jelentése hímvesszővel irritálni).

Meglepetésemre ott ül Lővei Sándor barátom, költő és sorstárs, aki „A tolakodó hajnal” óta itt rekedt és most „Orgonaszó(val) keresi a szívedet”, hogy olvasd, megértsd és értékelt. Én értékelem az értékelendőt, de ahogy beszélni kezdünk azt is tudatom vele, hogy még inkább a kelendőt.

Megkapom az új könyvet, majd megegyezünk abba, hogy hamarosan felvesszük az elektronikus@kapcsolatot.is, hogy egy hamarosan szerkesztett irodalmi folyóiratban sikeresen együttműködhessünk.

Közbe megérkezik az őrangyalom és félrevonulunk, hogy az egyszer volt, hol nem volt klasszikus népmesei alapgondolat helyett, az „egyszer lesz, hol nem lesz, lesz egyszer egy verseskötet” című vígeposzt aposztrofáljuk (a francia szó magyarosított értelmében, pontot tegyünk a könyv végére), majd átsétálunk egy közeli pubba, hogy találkozzak intellektuális világ prominens és kontra személyiségeivel.

Letelepedünk egy egyetemi tanár szomszédságában (már a fene emlékszik a nevére) és kutatni kezdjük a magyar eredetiség erdélyi voltát, amelynek tudatában szerény tapasztalatom azt sugallja (és erre már inni kell), hogy míg Erdélybe hazátlan, addig itt csak a kis Román maradok.

Olvass tovább…

Homo gennyek és elszíneződés

Az alábbi cikk 18 éven aluli olvasóim számára csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott.

A mai napot nem mondhatnám a pannon síkságon eltöltött életszakaszom legjobb napjának, ugyanis már reggeltájban megszállt valami szervezet – akarom mondani valami őssejt generáló emancipált betyár baktérium, így arra kényszerültem és annyira lenyomott, hogy a nap java részét a négy fal között töltöttem, kedves barátom a számítógép segítségével.

Bár gondolom, hogy az angyalok nem lesznek betegek (vagy ki tudja), de megkértem a barna hajú kedves kis leányzót, hogy a DNS cserét halasszuk máskorra, nehogy valami, a sejtosztódás útján degenerálttá esetleg homo gennyé cseperedő férget hozzunk össze, ami kinyírja majd a kis családot.

Bocsánatra legyen mondva (már akiben előítéletek születtek a családcentrikusságommal kapcsolatosan), de most nem a familiárisan homo-pszichés, fél-kerékmeghajtású szürkeállományos, várományos anyuka hasában kifejlődő ártatlan magzatra gondoltam.

De ha már itt tartunk, akkor nyugodta szót emelek a fél-kerékmeghajtású miniszterelnök (de hogy kinek az), Ferike, a familiárisan hiperpigmentált tolvajbanda és a homo-pszichés csőcselék ellen.

Ha már itthon voltam fellapoztam a pannon sajtót annak reményében, hogy valami újat hallok, netalán arról, hogy Ferikét meglincselték, a homo gennyeket kiherélték, és törvény által szavatolták a sötét árnyalatú pigmentek kiirtását.

De nem történt semmi. A fene vigye el. Mehetek megint Juda best of Dem Sky (Júdea Pest Demszki Gábor által összeválogatott csűrhéinek) városába tüntetni, valamelyik idegbeteg szekció ellen, mert előbb utóbb nem unjuk meg (öszödi baszod-e beszéd ellenpropaganda szövege). A hétszázát.

Nem dicsekvés képen, de valamit tettem ezért az országért, amikor a ratyi felvonulás ellen tüntetők táborában, a kockakövek egyenes vonalú egyenletes mozgását tanulmányoztam a Rambo ruhába öltöztetett rendőrök sisakján való landolás következményeként képződött hangvisszaveréssel elegyítve. De esküszöm nem metélt faloszomra, hogy csak véletlenül történt, mert hogy is lehetne közlekedni kockakövekkel teledobált utcán?

Hirtelen egy gyors konzultáció jutott eszembe. Mi ez a sok kő itt? Hát vonalnak a buzik. És ezt ki engedi? Hát a Feri. De ki a faszom az a Feri…? Hát az. Azon gondolkodok, hogy mire gondolt a választ adó fiatalember. Arra, hogy Feri falosz vagy buzi? Vagy mindkettő? Hát így maradtam az utóbbi tudatában. A rendőrök csak lestek, mint Janika az üres boltba. Szembe a magyarokkal, seggel a buzik felé.

Akkor tüntettek a szürkék, azt követően a feketék most legutoljára pedig a színesek. Fuj a hétszázát. Itt mindenki tüntet, csak a sápadt-arcúnak kell befognia a száját.

A legutóbbi sárgairigység zöld, zöldbab lila, piros-arany barna, türkizmadár fehér, feketetenger narancssárga tüntetők olyan közel álltak betűkhöz és a törvényekhez, mint a fenti fogalmak a mellé rendelt színekhez. Semmi közük és kapcsolatuk nem volt egymással.

Így vonult a tarka-marha fajzat az elstrichelt város központjában. Mögöttük bika pata kopogott a pepita köveken.

A tarkafelvonulással kapcsolatosan itt olvashatnak egy érdekes cikket.

Olvass tovább…

Székely Cowboy Betyár, Funkcionális Analfabéta vagy a jelen Éra

Mindenkinek vannak világmegváltó gondolatai. Hajnalba, a másfél órás alvás után, csipatörlés apropóján, arra gondoltam, hogy ma kultusz kultúrát kreálok, azokból a gondolatokból, amik még ott lebegnek az éjszakai „égszakadás földindulás” vagy a „kulináris” illetve „G(köz)pontosított” félálomhomályban.

Közbe rájövök, hogy a próza sokkal inkább fekszi gyomromat, mint a rím be-léckerítésezett versmente. És azon kezdek el filozofálni, hogy drámát, komédiát vagy vígeposzt akasszak az olvasó nyakába, vagy esetleg átvegyem Murányi Sándor Olivér barátom „Székely Cowboy Betyár” szinopszisát Pannonföld Kálvinista Rómájának dzsentrijeként.

Közbe arra is gondolok, hogy megírom Joanne Kathleen Rowling, Harry Potterének magyaros változatát, ihletet merítve a silány kultúrájú britek mit-tosz (bisz-basz) világából, ha már a kedves írónőnek volt erkölcsi egyenlege kidolgozni a magyar mondavilág legszebb gyöngyszemeit. Ellopta a bölcsek kövét!

Új hajnal hasad. Előre látom, hogy a napkorong késői villogásában belevetem magam Magyarhun közel 800 éves (fő)városának főterébe (Kétszer hun volt fő? Először 1849 januárjában lett az ország fővárosa, és vált, Kossuth szavaival élve a „magyar szabadság őrvárosává”. A II. világháborúban rövid időre másodszor is az ország fővárosa lett.), hogy szocializálódjak a majdnem polisz (ókori görög kifejezésből származó szó, jelentése állam, városállam) forgatagában.

Kimegyek az ihletmezőre gyümölcsöt gyűjteni az ihlet kaptafára. De az is lehet, hogy összefutok egy-két önjelölt kultur- antropológussal, akik funkcionális analfabétaként az írás tudományara tanítana. Ilyenkor mindig azzal hergelem magam, hogy ebből már nem lesz literatisztikus kaptafa és jobb lenne, hogyha mindenki maradna annál a fánál amelyiket kapta.

Az ilyeneket nem szoktam kimondani, csak gondolom, mert az a marha nagy önérzet, csodás dolgokra képes ám. Például megajándékozhatnak egy cekker nélküli monoklival, amit nem teszek ki-rakatba.

Ez az élet iskolája, a nem egykorú tanulókat egy helyen nevelő központi jellegű társadalom koncepciója, amely egyesekbe gondolatokat ébreszt, másokban tudást, másokban hitet és megint másokban semmit.

Ezek csak bámulnak, mint borjú az újkaput.

Talán az lesz a legszebb, ha belevágom magam az éjszakai pillangók, öröm és kéjmámortól dallamos éjszakájába. Szépségversenyek után, szépségeket keresek, hogy alkalmasint ágyba döntve átadjam magam a futurisztikus miliőnek. Így tarán megértem azt, hogy a nemi-szervek közé becsomagolt ihletvilágot, miképpen teremti meg a jelenkori Éra.

De ahogy meglátjuk a nyári villámlás múlandó szépségét, úgy tűnnek el Éránk éjszakai pillangói is, magunkra hagyva (jobb esetben nemi betegség társasága nélkül) kibékületlen lelkeinkkel.

Ismételten a régi, nosztalgikus neo-transz eszmerendszerrel kell előhozakodnom, hol a nőnek legfelsőbb értéke a lelke, melytől sokkal többet kaphatunk, mint egy szűk csiklójú, hosszú combú, nagy mellű, szőke, kékszemű, babaarcú megélhetési - a szépségversenyek némely nőnemű alakja, aki a karrier érdekében fekszik le a szervezőv(kk)el - kurvától.

Én a halandó, ki a lélek halhatatlanságát vagyok hivatott hirdetni, elfogadom a jelen Éra feltételeit, de farkam bűneit a lelkemétől nem csomagolhatom külön a Mennyország bejáratánál.

Olvass tovább…

Kiadósan könyv-kiadok


Stratégiát változtattam. Vettem eddigi irodalmam irdatlan hamis statisztáit és kicseréltem a lágy-lelkű rongy-életű (a politikának köszönhető) középfölde lakóira. Most ők lettek a Gyűrűk hordozói. A gyűrűké, melyekbe benne van a Szentkorona ereje.

Hivatásom és hitvallásom nem enged hallgatni és én (re)konstruálom, mindazt az igazságtalanságot, melyet a nemzet nyakába akasztanak. A igazságtalanság mindig voltak költői és lesznek.

Nem tartozok és nem is akarok a jelenlegi pártkatonai irodalom, funkcionális analfabétái közé tartozni. A hazug, félrebeszélő, undormány politikai csürhével nem érdekel a transzverzális együttműködés. Nem kell a baloldal által dekonstuktívan kormányzott bordély alamizsnapénze, díja, mocskolmánya. Nem kell semmije.

Úgy látom, hogy egy hatalmas, kurva nagy paradigmaváltásra van szükség, ahol nem a „vajazás, kenéz, zsírozás” alapon értékelik az értékelendőt.

Én az olvasónak írok és nem a szemenszedett, szemtelen hazugságairól elhíresült, cigány (familiárisan hiperpigmentált) és buzernyák-párti baloldalnak. Metélt és meleg (akinél fűtés nélkül télen is meleg van) nem vagyok, így hát nem kell felkészüljek egy esetleges Kossuth díj átadásra.

Olyan irodalmi berkek elismerése, jó tanácsa és kritikája nem kell, melyeket teleaggattak, foltos, bűzlő és magyartalan teóriákkal. Köpök az effajta irodalomra és hányok tőle (Vö.: Bencze Attila: A hányás paradigmái IROra és DALOMra (2007 augusztus, Zetelaki írótábor)).

A fenti tények fényében inkább kerülöm ezeket a köröket, mert a szubkulturált társadalom uniós normatívái megkövetelik, hogy újabban mindenholos „doHÁNYozNI TILOS” rendszert vezessenek be. Na ezt is valami önjelölt kulturantropológus találta ki!

Én nem másnak, hanem az olvasónak könyv-kiadok kiadósan de a könyv megelőlegezett kiadási költségeiért köszönetemet szeretném kifejezni a Hajdú-Bihar Megyei önkormányzatnak.

Irodalmamban (Mein Heim, mein stolz!) enyém a váram! Enyém és az önöké kedves olvasó.

Az oszlopunk, amit homokszemcséből építünk és köddel kötünk össze.

A hitünk!

Olvass tovább…

A lélek-ingám járni kezd

„Kálvinista Róma lett a sorsom,
itt találtam tisztítótüzet.
Itt leltem csak szép asszonyi gyolcson
éjszakára szállást és szívet.”

Három hónappal ezelőtt a Kálvinista Róma irányába vettem utam. Eszembe jutott a mérföldes csizma, amely térdig kopik a legszebb népmesékben. Valahogy úgy érzem, mintha kiszakadt volna belőlem valami.

Igen kiszakadt. Kiszakadtak a régi barátok. Az feledhetetlen pillanatok. Az ismerős utcák és terek. És kiszakadtak a jól ismert természetek.

Félek és reménykedek, de a vonat kerekei csak visznek a messzeség ismeretlen magányába. Visznek a Kálvinista Róma metropoliszába. Amolyan mini metropoliszába, hogy szocializálódjak és olvadjak eggyé a nyüzsgő utcával, a komor arcú emberekkel, a rohanással.

És ahogy most itt ülök Csokonai egykori házának (jelenleg dohányárú bolt, a Debrecen Pláza mellett) teraszán és Laci főnök zamatos kávéját iszogatom, rájövök, hogy semmit sem vesztettem, mert magammal hoztam Székelyudvarhely nosztalgiáját, lányainak szépségét, a Kossuth utca Korzó kávézóját.

Emlékeket…

Élvezettel tölt el a nyüzsgő tömeg látványa. Az arcokon itthon, otthoni vonásokat keresek. A lélek-inga járni kezd és születik a vers, a próza, a gondolat. Szerelmes-melankóliába ringatom magam.

Miért ne tenném, hiszen rám egy álom várt itthon. Boldogság, nyugalom és béke.

Olvass tovább…

A fogadott fiú (égbe) magasztalása

Az erdélyi magyar irodalom berkeiben Bencze Attila neve nem ismeretlen. Közölt már prózat, verset, lapot szerkesztett, mikor mások feladták. Irásai alapján, ha minősíteni lehetne, egy sokoldaluan fejlett szellemiségbe bonyolodnánk.
Ezért is van nehéz dolga annak, aki a költő verseit ismertetni akarja.
A verseskötetekről írókat túl a felelősségen egy nagyon fontos korlát feszélyezi, amit talán a legpontosabban Paul de Man egyik ritkábban hangoztatott kijelentésével lehetne illusztrálni: „Semmilyen lírát nem lehet líraian olvasni.”
Minden ilyen írás elfogultságot tükröz, ha akarjuk, ha nem. Nem tudni mennyire mentesít sosem ez attól a pillanattól, mikor a recenzor kezébe veszi mások írásait, elolvassa, átböngészi stb.- aztán írni kezd, melyből utóvégül olyasvalami keletkezik, ami mondjuk egy két évtizeddel később emlegetni sem mer az illető szerző. Tucatnyi írás született így az utóbbi tíz esztendőn belül is. Igy nyomban egy nietzschei kijelentés kivánkozna most is ide, miszerint “emberi, túlságosan emberi” mivoltunkat helyezzük előtérbe egy a másokat vagy másokról való méltatás módozatának csilingelésével, szemben azzal, hogy nem győzzük kijelenteni, “nem az egyént vettük górcső alá, hanem amit az asztalra ő letett…”. Aztán közben ismételten vissza és visszatérünk az emberi lélek mélységeihez, a lélek feneketlen bugyraihoz, mert valahol itt, mélyen eltemetve, ebben az ősi löttyben teremnek a szörnyek, önmagunk és világunk rémképei, s amikor háborog a csökönyös felszín, gondja van a mélységnek arra, hogy betűkavalkádot lökjön rögvest a kint már éhezésig fulladt fizikai síkra.
Bencze Attila versei több mint tizenöt éve, hol itt, hol ott bukkannak fel az irodalmat közlő hazai és külföldi lapok hasábjain.
A vers, az legyen vers, vers amit mondani kell… Bencze Attila versei pontosan ilyenek.
Nem csoda tehát, hogy manapság nincsennek igazi recenzorok. A líraiság elérhetetlensége – amit Paul de Man, illetve még mások kijelentésében is megtalálhatunk – nagyonis természetes, hogy jól-rosszul sikerült leírásokba torkollik. Az olvasó pedig, aki ha ismeri, ha nem az érdeklődési tárgyát, képző írást, észre sem veszi, “átverték”, manipulálták, oly módon befolyásolták, hogy nyomban értékrendje skálájának rideg mutatói közé került.
A vercsodákká szelidült, szépen faragott életigenlés, a felismerés, hogy az ember és a költő valahol elválaszthatatlanságában egy és ugyanaz, az elvarázsolt hangtalan csókok villongásai, hol mindig megbújik, szinte fülbe mászik az átvirrasztott éjszaka, a nemtelen magány pillanatképeiben leledző létezés ad okot a vers önállóságának kapaszkodóin. A szavak, sorok közé épült józanság itt tudatosan csattan, tükröt tart önnünk ezerszer megtiport lelkébe. Nem tanít, nem okít: mond valamit, amire nem lehet nem figyelni. Sorsát a sorstalanságnak, az élet és életek közti ellentétben láttatja.
A nemzet szellemi ereje, annak kultúrája az igazi erő, és ez a minőség elpusztíthatatlan. Itt bujkál a költő lelke, szerelem, hazafiság, a még egy nap és még egy nap a mozgatórugó. Eget, földet rengetni, nem ököllel lehet, vele hozott műveltségével az embernek meg kell élnie mindennapjait, bánatát, örömét, felismerni a kicsiben a nagyot, álmodni óriásit, cselekedni amennyit másoknak is adni merünk.
Merni sem merek többet, jobban és szerényebbet írni Bencze Attila kötetének előszavához. Barmilyen választékosan is is igyekeztem fogalmazni, áttekinthetőbbé tenni a költő verseinek hangulatát, folyton az járt az eszembe, hogyan jöhet valaki ahhoz, hogy másokat méltassunk… Nem-e az idő dönti majd el mindazt miről a jelenben a múzsák is egyet tudnak csupán: gyönyörűségesen meghallgatni azt kinek lelke szép, és benne, ha kevéske ideig is, de tovább él…
Szente B. Levente
Olvass tovább…